A bagoly nyilván az anyósom mindent látó felügyeletét volt hivatott jelképezni. A spirálfüzet pedig, minden bizonnyal, a közelgő számonkérések hivatalos jegyzőkönyve lett volna.
— Andriskám említette, hogy meglepetéssel készültök nekem! — csilingelte Mária, miközben még arra sem vette a fáradságot, hogy levegye a kabátját. — Tudjátok, én annyit aggódom értetek, éjjel-nappal nincs nyugtom. Egész nap dolgoztok, ki tudja, mi történhet itthon. Bekapcsolva marad a vasaló, elreped egy cső… Meg hát egy rendes háztartásnak kell a gazda szeme!
Itt hatásszünetet tartott, nyilván azért, hogy Júliának legyen ideje felfogni az anyai önfeláldozás monumentális méreteit, aztán újult erővel folytatta a rohamot:
— Napközben benézek, főzök nektek egy kis friss levest, rendet rakok a szekrényekben. Úgyis mindig hevernek nálatok mindenféle csekkek az asztalon, azt se lehet tudni, be vannak-e fizetve. A hűtőben meg tönkremegy az étel, mert valaki nem nézi meg a lejárati dátumokat.
Mária ekkor kedveskedőn összehúzta a szemét, és elővette a legerősebbnek szánt érvét:
— Eszter aranyos lány, ezt senki sem vitatja, de fiatal még, szétszórt. Nem árt neki egy kis felügyelet — mondta olyan mosollyal, mintha éppen vattába csomagolt volna, és feltett volna a selejtes áruk polcára. — Ugye, Júlikám? A fiatalokra bizony oda kell figyelni!
Júlia engedelmesen bólogatni kezdett, mint egy rugós fejű porcelánfigura.
— Jaj, hát pótkulcs az anyánál? Az szent dolog! Mekkora segítség az ilyesmi! Nálam például a menyem is…
András közben kihúzta magát, és úgy viselkedett, mintha legalábbis Salamon király igazságossága szállta volna meg. Zsebébe nyúlt, majd elővette a lakáskulcs másolatát.
— Tessék, anya. Vedd el. Így legalább nem fogsz idegeskedni.
Felé nyújtotta a kulcsot. Mária diadalmas pillantást vetett rám. Sakk-matt, Eszter. Ráadásul tanúk előtt.
Én azonban nem kezdtem tányérokat csapkodni. Nyugodtan odaléptem az előszobai kis szekrényhez, kihúztam a felső fiókot, és elővettem a saját régi pótkulcsaim csomóját. Egy gyors mozdulattal leakasztottam róla az autószalon logójával díszített, üres műanyag kulcstartót.
— Mária, ez egyszerűen nagyszerű ötlet! — szólaltam meg olyan lágy hangon, mint a kasmír, bár valahol mélyen hideg fém csörrent benne. — András, te valóságos zseni vagy. Manapság teljes kölcsönös segítségnyújtás nélkül nem is lehet élni.
Egészen közel léptem az anyósomhoz. Ő már nyúlt is volna szabad kezével András kulcsa felé, de a széles, jéghideg mosolyom félúton megállította.
— Szerintem a családi törődésnek két irányban kell működnie — folytattam, egyenesen Mária szemébe nézve. — A biztonság közös ügy. Önnek is ingadozik a vérnyomása, nem húszéves már, és azok a csövek abban a régi panelházban sem mai darabok. Bármi megtörténhet! Úgyhogy cseréljünk most azonnal. Ön odaadja nekünk a saját kulcsát, mi pedig ünnepélyesen átadjuk a miénket.
Mária pislogott egyet. A tekintetében működő ellenőrző rendszer látványosan lefagyott. Júlia mögöttünk még levegőt venni is elfelejtett.
— Minek maguknak az én kulcsom? — csikordult meg gyanakvóan Mária hangja, miközben leengedte a kezét.
— Hogyhogy minek? — tártam szét derűsen a karomat.