— Anyám kulcsmásolata már elkészült. Este átadjuk neki — közölte András, miközben behúzta a kabátja cipzárját, olyan arccal, mint aki épp családi kedvezménnyel árusította ki a magánszférámat.
Nem kérdésként hangzott el, inkább végleges időjárás-jelentésként: törődj bele, Eszter, felénk tart a Mária nevű ciklon.
A kezében csillogó fémdarabra pillantottam. Friss volt, éles fogú, vadonatúj. Pont, mint maga az ötlet.
Nem rendeztem jelenetet. A hisztéria a gyengék eszköze, az ordítás pedig családi vitában csak azt bizonyítja, hogy elfogytak az érveid. Megálltam hát a törölközővel a kezemben, és csendben felmértem a hadállást.
A helyzethez tudni kell, hogy az anyósem soha nem ugrik be „csak úgy”. Legutóbb például „véletlenül” ábécérendbe rakta a fűszereimet, kidobott egy drága szószt, mert szerinte „gyanús volt a színe”, majd három napon át magyarázta Andrásnak, hogy a mélyhűtőnkben teljes rendszertelenség uralkodik.
Az ő látogatása egyszerre hasonlít tisztiorvosi ellenőrzésre, adóhatósági razziára és gyámügyi szemlére. Addig legalább védett minket az a határvonal, hogy be kellett csöngetnie a kaputelefonon; ez adott nekem három percet a védekezés megszervezésére. Most ezt a határt készültek lebontani.
— Nem egyedül jön — tette hozzá András könnyednek szánt hangon, de kerülte a tekintetemet. — Júliával. Valami kiállításra mennek, és útközben beugranak öt percre.
Persze. Kiállítás. Júlia az anyja szomszédasszonya, a környék leghosszabb nyelvű lakója, a lépcsőházi hírügynökség tiszteletbeli bemondója.
A tanú kiválasztása stratégiai húzás volt, ezt magamban még meg is tapsoltam Andrásnak. A számítás átlátszóbb nem is lehetett volna: idegen előtt, ráadásul egy ilyen fecsegő idegen előtt a művelt meny, Eszterke, majd nem fog tiltakozni, szégyell nemet mondani, és engedelmesen lenyeli a betörést.
„A rokoni gondoskodás olyan, mint egy buldózer: ha nem ugrasz félre időben, szeretettel aszfaltoznak le, amíg pulzusod és személyes határaid végleg el nem tűnnek” — állapítottam meg magamban filozofikusan.
Pontban este hatkor ünnepélyesen betódultak az előszobánkba. Mária úgy ragyogott, mint egy frissen kifényesített szamovár egy nagyszabású lakodalomban. Júlia szerényen toporgott mögötte, mint statiszta egy történelmi diadalmenetben.
Anyósom tekintete, amint átlépte a küszöböt, azonnal vonalkódolvasó üzemmódba kapcsolt. Végigpásztázta a cipősszekrényt — vajon nem állnak-e ferdén a csizmák? —, végigsiklott a tükrön — akad-e rajta folt? —, majd már a nappali irányába fúródott.
A karján egy hatalmas táska lógott, amelynek mélyéről rögtön elővarázsolt, akár egy bűvész a nyulat, egy súlyos, bagoly alakú kulcstartót és egy vaskos, spirálos kis jegyzetfüzetet, majd mindkettőt ügyesen egyetlen kézbe fogta.