Júlia maga elé húzta a füzetet, felnyitotta az első oldalon, aztán szinte azonnal össze is csukta.
— Ne itt — mondta halkan. — Otthon szeretném. Lehet?
— Lehet.
Együtt léptek ki a rendelőintézetből. Odakint már teljesen besötétedett; a lámpák közül csak minden második világított, a járda foltokban úszott sárgás fényben. Júlia mellette ment, egy fél lépéssel előrébb, olyan biztos, megszokott tempóban, ahogy az jár, aki nap mint nap ugyanazon az úton megy haza.
— A fiam, Levente, most otthon van — szólalt meg. — Tizenkét éves.
— Nekem Márk van. Kilenc.
— Unokatestvérek — mondta Júlia.
Erre mindketten elhallgattak. A szó ott maradt közöttük a hideg levegőben, idegenül és szokatlanul, mintha valaki más kabátját akasztották volna a vállukra.
A zebránál Júlia megállt. Elővette a telefonját, ránézett a kijelzőre, majd visszacsúsztatta a zsebébe.
— Eszter.
— Igen?
— Tényleg keresett engem?
— Három éven át. Rendőrség, ügyvéd, levelek. Sehol semmi válasz.
— És utána?
— Aztán megszülettem én. Ő pedig úgy döntött, hogy valahogy tovább él. Nem felejtett el téged. Csak bezárta magába.
Júlia bólintott. A lámpa zöldre váltott, a fény ráömlött az aszfaltra, ők mégsem indultak el.
— Egész életemben haragudtam rá — mondta. — Azt hittem, eldobott. Hogy apámnál hagyott, és egyszerűen továbblépett.
— Járt itt. Találtam egy jegyet.
— Tudom.
— Tudod?
— Láttam őt. Két éve. Ott állt a rendelővel szemben, a túloldalon. Szürke kabát volt rajta, az egyik gombja csak egy cérnaszálon lógott. Kimentem rágyújtani, odanéztem, és felismertem. A szeméről.
— És nem mentél oda hozzá?
— Nem.
A zebránál álltak tovább. A zöld pirosra váltott, majd megint zöld lett.
— Egyikünk sem ment oda, Júlia.
— Nem.
— Ő pedig nem tudott odamenni hozzád.
— Három nemzedéknyi gyávaság.
Eszter ránézett. Júlia mereven előre figyelt: a lámpára, az útra, a fénykarikára a járdán.
— Vagy három nemzedéknyi félelem attól, hogy újra elveszítünk valakit.
Júlia felé fordult. A lámpafényben látszott, hogy kivörösödött az orra. Talán a hidegtől. Talán nem attól.
— Gyere fel hozzám. Iszunk egy teát. Levente tésztát főz. Csak azt tud, de azt legalább biztosan.
— Menjünk.
A lakás kicsi volt, egyszobás, a földszinten. Az előszobában két pár sportcipő állt, mellettük egy bakancs. A fogason kabát lógott, alatta egy kék iskolatáska, rajta egy ETO-jelvényes felvarró.
Levente a konyhából dugta ki a fejét. Tizenkét éveshez képest magas volt, sovány, sötét szemöldöke pontosan olyan, mint az anyjáé.
— Anya, ki ő?
— Eszter. A testvérem.
A fiú pislogott egyet. Előbb Eszterre nézett, aztán az anyjára, majd megint Eszterre.
— Neked van testvéred?
— Úgy tűnik.
Levente vállat vont, és visszafordult a konyha felé.
— Két emberre főztem tésztát. De tudok még feltenni.
— Tegyél fel még.
Eszter lehúzta a csizmáját. Az előszobában főtt tészta szaga terjengett, és valami más is. Először nem tudta, mi az. Aztán rájött.
Levendula.
Alig érezhető, finom illat szivárgott ki a szekrényből, ahol Júlia ruhái lógtak.
Éjfélig ültek a konyhában. Levente időközben lefeküdt, a szobából tompa motyogás hallatszott: fülhallgatóval nézett valamit, de a hang még így is átszűrődött.
Júlia olvasta a füzetet. Lassan haladt, ujjával követte a sorokat, mint a gyerekek, amikor még félnek elveszíteni a szöveget. Néha megállt. Becsukta. Aztán újra kinyitotta.
Eszter teát kortyolgatott. A bögre fehér volt, a peremén vékony repedés futott végig. A tea már kihűlt, de észre sem vette.
— Azt írja, vörös voltam, és fekete kis hajam volt — szólalt meg egyszer Júlia.
— Igen.
— Most is könnyen elpirulok. Nézd csak.
Felemelte a fejét. Az arca könnyes volt.
— Látod?
Eszter látta. Piros foltok jelentek meg a nyakán, a kulcscsontjánál, ott, ahol a köntös gallérja szétnyílt. És látta a szemét is: barna volt, fényes, az anyjuk szeme.
— Júlia.
— Mi az?
— Anya szeretett téged. Egész életében. Minden nap. Csak nem tudta kimondani. És nem tudott odamenni hozzád.
— Tudom.
— Honnan?
— Mert én is pont ilyen vagyok. Ott álltam az út túloldalán, és nem mentem át. Tudtam a címet, mégsem indultam el. Láttam a névjegyzékben a nevét, aztán becsuktam az oldalt.
Letette a füzetet az asztalra.
— Ebben a családban mind egyformák vagyunk. A túloldalon állunk, és félünk átkelni.
Eszter az utolsó vonattal ment haza. A kocsi majdnem üres volt: egy idős férfi újságot olvasott, egy lány fülhallgatóval ült az ablak mellett. Eszter a sötét üveget nézte, benne a saját tükörképét. Fáradt arc nézett vissza rá, mégis más, mint korábban. Valami elmozdult benne. Nem oldódott meg. Csak elmozdult.
Elővette a telefonját, és felhívta Katalint.
— Kati.
— Megtaláltad?
— Meg.
— Él?
— Él. Ápolónő. Van egy tizenkét éves fia. Tésztát főz.
— És?
— Tudott anyáról. Anya is tudott róla. Mindketten tudtak a másikról. És mindketten hallgattak.
Katalin hosszú, sípoló sóhajt engedett ki, mintha az egész várakozás alatt visszatartotta volna a levegőt.
— És az örökség?
— Kati.
— Mi van?
— A lakás anya nevén van. Mi ketten vagyunk az örökösök. Júlia és én. Törvény szerint fele-fele.
— Elmondod neki?
— Már elmondtam. Azt felelte, neki nem lakás kell. Hanem testvér.
Csend lett. Aztán Katalin nevetni kezdett, halkan, rekedten, úgy, ahogy az ember akkor nevet, amikor közben szorítja a torkát a sírás.
— Na tessék. Mondtam én, hogy ne rohanj a közjegyzőhöz.
— Igazad volt, Kati.
— Tudom.
— Honnan?
— Mert közjegyzőhöz bármikor odaér az ember. De mire a papírokat intézi, közben elveszíthet valakit.
Egy hónappal később elrendezték az örökséget. Mindketten. Júlia húsz év után először utazott Debrecenbe. A Piac utcai ház kapualjában állt, és a postaládát nézte, rajta a névvel: „Király”.
— A végéig nem változtatta meg a vezetéknevét.
— Nem.
Felmentek a harmadikra. Tizennégy lépcsőfok. Júlia hangosan számolta őket. Eszter összerezzent: ő maga is mindig számolta.
A lakásban levendulaillat volt. Eszter kinyitotta az ablakot. Júlia a szoba közepén állt, és a szekrényt nézte, benne a fa vállfákat, amelyekre színes rongycsíkok voltak tekerve.
— Nálam is ilyenek vannak otthon.
— A vállfák?
— A textillel. Nem tudtam, honnan jön ez a szokás. Csak mindig így csináltam.
Eszter leült a kanapéra. Júlia mellé telepedett. Közöttük ott feküdt a füzet.
— Eladjuk a lakást? — kérdezte Júlia.
— Nem tudom. Ma még biztosan nem.
— Jó.
Ott ültek az anyjuk lakásában, két nővér, akik negyven éven át nem is tudtak egymás létezéséről. Az ablakon túl galambok lépkedtek a párkányon, szürkék, kövérek, otthonosak. Az ablakpárkányon egy pohár állt, az alján odaszáradt víznyommal. Az anyjuk már nem tudta elmosni.
Eszter felállt, odament a mosogatóhoz, és megnyitotta a csapot. Elmosta a poharat. Aztán betette a szekrénybe.
Júlia figyelte. Majd halkan megszólalt:
— Anya is pontosan így csinálta volna.
Eszter nem felelt. Csak állt a mosogatónál, vizes kézzel, és hallgatta, ahogy a fal túloldalán a szomszédoknál szól a televízió.
Az időjárás-jelentés esőt ígért.