Mivel az anyakönyvi iratban az ő neve is ott szerepelt, nem lehetett emberrablásról beszélni. Feljelentést sem vettek fel, hiszen papíron ő volt az apa.
Az anyja ezután ügyvédhez fordult. Az ügyvéd azt tanácsolta, indítson pert a gyermek lakóhelyének kijelöléséért. Beadta a kérelmet. A tárgyalást négy hónappal későbbre tűzték ki. István azonban nem jelent meg. Az új címét senki sem ismerte. Az ügy megakadt, mintha soha többé nem akarná senki elővenni.
„Akkor hagytam abba a keresést, amikor Eszter kétéves lett. Nem azért, mert elfelejtettem. Hanem mert nem lehet minden reggel ugyanazzal az ürességgel ébredni, ugyanazzal a szakadékkal belül, miközben ott van melletted egy apró gyerek, aki rád néz, és nem érti, miért sír az anyja. Eldöntöttem, hogy Eszter nem olyan házban fog felnőni, ahol az anyja állandóan zokog. Bezárom ezt az egészet. Lepecsételem. Mint egy konzervdobozt. És továbbélek.”
Eszter az üvegfalú tárgyalóban ült, a parkolót bámulta, és számolni kezdte az autókat. Tizenhét. Aztán újraszámolta őket. Tizennyolc. Amíg figyelte őket, beállt egy ezüstszínű kocsi is.
Az anyja valóban lezárta. Úgy, ahogy az ember rápréseli a fedelet egy konzervre. És negyven éven át együtt élt vele.
Katalin azt mondta neki, ne kapkodjon. De Eszter már képtelen volt várni.
Az interneten kikereste a szegedi rendelőintézet telefonszámát. Felhívta a betegirányítást, és megkérdezte, dolgozik-e náluk egy Krylova Júlia nevű nővér.
— Igen, nálunk van — felelte a nő a vonal túlsó végén. — Milyen ügyben keresi?
— Személyes dologról lenne szó.
— Hatig van műszakban. Ebéd után próbálja újra, akkor a kezelőben lesz.
Eszter letette a telefont. Ránézett az órájára. Dél volt. Hat óra a műszak végéig. Vonattal nagyjából négy óra Szeged.
Felhívta Gábort.
— Szegedre megyek — mondta.
— Ma?
— Ma.
A férfi egy darabig hallgatott. Aztán nyugodtan csak ennyit felelt:
— Márkot elhozom az iskolából. Ne aggódj miatta.
— Gábor.
— Igen?
— Köszönöm.
— Mit?
— Hogy nem kérdezed meg, minek.
A férfi halkan felhorkant. Ismerős hang volt, meleg, kissé rekedt.
— Azért, mert tudom, minek.
A vonat lassan haladt, szinte minden állomáson megállt. Eszter az ablak mellett ült, halántékát a hideg üveghez támasztotta. A koszos ablakon megszáradt esőcsíkok futottak végig. Odakint kerítések, ipartelepek, nyírfák úsztak el mellette. Később mezők következtek. Aztán megint kerítések.
Az anyjára gondolt. Arra, ahogy vasárnaponként mindig felhívta, és Márkról kérdezgette. Hányadik osztályba jár? Mit olvas mostanában? Szereti-e a matekot? Júliát soha nem említette. Egyetlenegyszer sem botlott meg a nyelve. Egy véletlen szó, egy félmondat sem szaladt ki belőle ennyi év alatt. Micsoda önuralom kellett ehhez. Vagy micsoda fájdalom.
És talán az anyja járt Szegeden. Talán az a régi jegy, amelyet a kabátzsebében talált, oda szólt. Lehet, hogy látta Júliát. Messziről, az utca túloldaláról, a rendelő bejáratánál. Ott állt, és nézte, ahogy fehér köpenyben bemegy dolgozni. Aztán hazautazott.
Eszter elővette a füzetet, és az utolsó bejegyzésnél nyitotta ki. Itt már más volt az írás: apróbb, bizonytalanabb, a betűk jobbra dőltek, mintha el akarnának csúszni a papírról.
„Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy én már nem vagyok. Életemben nem tudtam elmondani. Próbáltam. Mindig nekifutottam, és mindig megálltam. Féltem, hogy másképp nézel majd rám. Hogy megkérdezed: hogyan tehetted ezt. Nem tudtam. Ez az én válaszom. Nem tudtam megtartani, nem tudtam megtalálni, és nem tudtam elmondani. Háromszor vallottam kudarcot. Júlia Szegeden él. 2014 óta tudom. Elutaztam oda. Láttam őt. Az apjára hasonlít. Ugyanaz a szemöldök, sötét és majdnem összeér az orrnyereg fölött. Nem mentem oda hozzá. Megijedtem.”
A bejegyzés ott megszakadt. Nem volt aláírás, dátum sem.
Eszter összecsukta a füzetet, visszatette a táskájába, és behúzta a cipzárt. A vonat egy kanyarban megbillent. Az ablakon túl feltűnt egy tábla: „Szeged, 12 km”.
A rendelőintézet egy sarkon állt: háromemeletes, sárgára festett épület volt, a bejárat körül málló vakolattal. A lépcsőn egy nő dohányzott kék műtősruhában és fehér papucsban. Eszter elhaladt mellette, belépett az előcsarnokba, felment a második emeletre, és megkereste a kezelőt.
Az ajtó résnyire nyitva volt. Odabent valaki fémes csörgés közben pakolt.
Eszter az ajtófélfára koppintott.
— Tessék.
Belépett.
Az asztal mögött egy negyvenöt év körüli nő ült. Sötét haját kontyba fogta. A szemöldöke majdnem összeért az orra fölött. Széles arccsontja volt, erős keze, rövidre vágott körmökkel. A gyűrűsujján nem viselt ékszert, de a bőrén ott maradt egy világos sáv, ahol valaha gyűrű lehetett.
Felnézett. Barna, kissé mandulavágású szeme volt. Olyan, mint az anyjuké.
— Kezelésre jött? — kérdezte. — Az időpontok ötkor véget értek.
— Nem. Nem kezelésre.
A nő lehúzta a kesztyűit. Lassan, előbb az egyiket, aztán a másikat. A tálcára fektette őket.
— Akkor miben segíthetek?
Eszter az ajtóban állt. A táskája a vállán lógott, benne a füzet. A lába mintha belenőtt volna a padlóba. A vonaton négy órán át gyakorolta ezt a mondatot, újra meg újra, különféle hangsúllyal. Most mégsem jött ki hang a torkán.
— Magát Júliának hívják?
— Igen.
— Krylova Júlia? István lánya?
A nő kihúzta magát. Valami megváltozott az arcán, mintha egy láthatatlan zsinór hirtelen megfeszült volna.
— Igen. Maga kicsoda?
— Eszter vagyok. Krylova Eszter. Szintén István lánya.
Csend lett. A fal túloldalán tompán szólt egy rádió. A folyosón valaki elcsoszogott az ajtó előtt.
Júlia mozdulatlanul nézte őt. Pislogás nélkül. Aztán nagyon lassan letette mindkét kezét az asztalra, tenyérrel lefelé, és csak ennyit mondott:
— Ülj le.
A kezelőben ültek egymással szemben. Két nő az asztal két oldalán. Közöttük a kesztyűkkel teli tálca, mögöttük üveges szekrények ampullákkal, a levegőben alkohol és jód szaga. Eszter beszélt. Júlia hallgatott.
— Anyánk egy hete meghalt. A lakásában megtaláltam a születési anyakönyvi kivonatodat. És egy füzetet.
— Füzetet?
— Írt benne. Rólad. Arról, hogyan vitt el apa.
Júlia hátradőlt a székén. Forgós, orvosi szék volt, kerek ülőkével. Megnyikordult alatta.
— Nem elvitt. Elhurcolt. Kétéves voltam. Semmire sem emlékszem.
— Tudtál róla? Anyáról?
— Azt tudtam, hogy létezik. Apa akkor mondta el, amikor tizenhat éves voltam. Addigra már nagyon ivott. Összevissza beszélt. Azt mondta, az anyám Debrecenben él, de nincs rám ideje. Szült magának másik gyereket.
Eszter megszorította az asztal szélét. Az ujjai kifehéredtek.
— Ez hazugság.
— Tudom. Most már tudom. Akkor elhittem.
— Nem próbáltad megkeresni?
— De. Huszonkét évesen. Elutaztam Debrecenbe, egy régi címtárból kinyomoztam a lakcímet. Ott álltam a ház előtt. Láttam, amikor kijött. Egy lánnyal. Tizenöt év körüli lehetett.
Eszter lehunyta a szemét.
— Az én voltam.
— Később rájöttem. Akkor csak azt láttam, hogy van egy lánya. Hogy együtt vannak. Hogy nevetnek. Megfordultam, és elmentem.
— Miért?
— Mert féltem. Attól, hogy fölösleges vagyok. Hogy téged kapott helyettem, és így neki jó.
Eszter kinyitotta a táskáját, kivette a füzetet, és az asztalra tette.
— Olvasd el.