Eszter ujjai ráfeszültek a kormányra. A bőr halkan megnyikordult a tenyere alatt.
– Te tudtál erről?
– Nem – felelte Katalin. – De ismertem az anyádat. Ő mindig rejtegetett valamit. Nem rosszindulatból. Egyszerűen így működött. Mintha a hallgatás fal lenne, a falak pedig megvédenének.
Aznap este Eszter a győri konyhájukban ült, és azt figyelte, ahogy Gábor kenyeret szeletel. Mint mindig, vastag karéjokat vágott. A másik szobából átszűrődött Márk dünnyögése: a szorzótáblát magolta, a hatosoknál újra meg újra belezavarodva.
– Gábor.
– Hm?
– Van egy nővérem.
A férfi keze megállt a levegőben. A kés a kenyér fölött maradt, mozdulatlanul. Gábor ránézett. Szürke, figyelmes szeme volt, a sarkában apró ráncokkal, amelyek még nem voltak ott, amikor összeházasodtak.
– Ezt hogy érted?
– Anyám lakásában találtam egy születési anyakönyvi kivonatot. Júlia Krylova. Hetvenkilences születésű. Ugyanaz az anya, ugyanaz az apa.
Gábor letette a kést. Leült vele szemben. Nem mondta, hogy „ez meg hogy lehet”, és azt sem kérdezte, biztos-e benne. Csak helyet foglalt, és várta, hogy Eszter folytassa.
Eszter ezért is szerette. Mert Gábor tudott várni.
– Fogalmam sincs, él-e még. Azt sem tudom, hol lehet. Anya egyszer sem említette. Negyven év alatt egyetlen szóval sem.
– Talán történt valami.
– Talán. De nem tudom.
Eszter felvett egy darab kenyeret, a szájához emelte, aztán visszatette a tányérra.
– Ha életben van, Gábor, akkor ő is örökös.
A férfi lassan bólintott. Úgy, ahogy az ember akkor bólint, amikor megérti, mekkora súlya van annak, amit hallott.
Katalin vasárnap érkezett. Hozott magával laptopot, két csomag kekszet és egy mappát, tele jelölésekkel. A jelölők sárga öntapadós cetlik voltak, rajtuk apró, könyvelősen szabályos betűkkel írt megjegyzések.
– Utánanéztem, Eszter. Krylova Júlia Istvánné, született hetvenkilencben, Debrecenben.
– És?
– Találtam egy nőt. Szegeden él. Ápolónő egy rendelőintézetben. Elvált. Van egy tizenkét éves fia.
Eszter meredten nézte a képernyőt. Fénykép nem tartozott a bejegyzéshez, csak egy száraz nyilvántartási sor, amelyhez Katalin valamilyen adóhivatali ismerősön keresztül jutott hozzá.
– Lehet, hogy nem ő az.
– Lehet – mondta Katalin. – De az is lehet, hogy igen.
A keksz érintetlenül hevert a tányéron. A tea közben kihűlt.
– Kati… és ha ő tud rólam?
– Akkor ő is hallgatott negyven évig.
– És ha nem tud?
– Akkor érdekes estéje lesz.
Eszter elmosolyodott. Először azon a héten.
Mégsem hívta fel azonnal. Három napon át ugyanúgy bejárt dolgozni, levest főzött, kikérdezte Márk leckéjét, este lefeküdt Gábor mellé, és képtelen volt elaludni. Egyetlen gondolat forgott benne megszállottan: az anyja tudta. Tudta akkor is, amikor együtt ültek a konyhában teázva. Tudta, amikor a szomszédokról beszélt, meg arról, hol kapni jó túrót. Tudta, és mégis hallgatott.
Eszter próbált valami magyarázatot találni. Hátha Júlia kicsi korában meghalt, és az anyjuk nem bírta kimondani. Vagy az apjuk vitte magával, amikor elment. Vagy valami olyan szörnyűség történt, amiről az ember nem beszél hangosan.
Csakhogy az anyakönyvi kivonat ott feküdt abban a dobozban. Nem a padláson eldugva, nem megsemmisítve. Egyszerűen csak ott volt. Mintha az anyja azt akarta volna, hogy egyszer rátaláljanak. Csak ne az ő életében.
Szerdán Eszter visszament az anyja lakásába. Ezúttal már nem vaktában kutatott. Végignézte az összes polcot, minden könyvet, minden kabát- és nadrágzsebet. Egy szürke télikabát zsebében régi buszjegyet talált. Kifakult, megsárgult papírdarab volt. Az útvonal: Debrecen–Szeged. A dátum olvashatatlanná kopott, de a papír állapotából ítélve legalább tízéves lehetett.
Az anyja járt Szegeden. És erről sem szólt.
A könyvespolc egyik keskeny rekeszében, két prózakötet közé szorítva állt egy borító nélküli, vékony könyvecske. Eszter korábban észre sem vette. Kihúzta. Nem regény volt. Füzet. Egy egyszerű, kockás iskolai füzet, amelyet valaki beletett egy régi könyvkötésbe.
Harminckét oldal volt teleírva az anyja apró, gondos kézírásával.
Eszter leült a kanapéra, és olvasni kezdett.
Nem volt dátum, nem volt megszólítás. Csak sorok egymás után, mintha az anyja önmagával beszélgetett volna.
„Júlia májusban született, kora reggel. István mezei margarétát hozott, befőttesüvegben, egyenesen valahonnan az út széléről. Kicsi volt, piros, a feje búbján fekete pihékkel. A karomban tartottam, és arra gondoltam: ezért érdemes élni.”
Eszter lapozott. A lakásban ment a fűtés, mégis jéghidegnek érezte az ujjait.
„Amikor Júlia kétéves lett, István inni kezdett. Nem hirtelen, inkább lassan csúszott bele. Először csak péntekenként, aztán már minden második nap. Tűrtem, mert Júlia rajongott érte. Futott az ajtóhoz, ha meghallotta a kulcsot a zárban.”
Újabb oldal következett.
„István akkor vitte el, amikor elköltözött. Azt mondta, egy gyereket még fel tudok nevelni, kettőt már nem. Eszterrel voltam terhes. Hét hónapos. Nem tudtam utána rohanni a lépcsőházban. Az ajtóban álltam, és hallgattam, ahogy Júlia sír odakint. Aztán elcsendesedett.”
Eszter becsukta a füzetet. Az ölébe fektette, és lehunyta a szemét.
Hangok szűrődtek át valahonnan. A szomszédban szólt a tévé; egy műsorvezető az időjárásról beszélt. Eső várható.
Aznap este nem tudta tovább olvasni. Betette a füzetet a táskájába, lekapcsolta a villanyt, kétszer ráfordította a kulcsot az ajtóra, és hazament. A vonaton csukott szemmel ült, és csak a végállomáson érintette meg valaki a vállát. Egy fiatal fiú volt, fülhallgatóval.
– Rosszul van?
– Nem. Köszönöm.
Leszállt, és elindult a buszmegálló felé. A lába vitte tovább, megszokásból, azon az útvonalon, amelyet a teste már jobban ismert, mint a gondolatai.
Otthon Gábor megkérdezte:
– Találtál valamit?
Eszter bólintott, és a kezébe adta a füzetet.
– Olvasd el. Én ezt nem tudom elmondani.
Gábor a konyhában olvasott, amíg Eszter lefektette Márkot. A kisfiú mesét kért, ő pedig belekezdett valamibe egy erdei medvéről, de a történet közepén elveszítette a fonalat. Márk ezt már nem vette észre: aludt, bal kezével a párnába kapaszkodva, ahogy csecsemőkora óta mindig.
Amikor Eszter visszament a konyhába, Gábor a füzet fölé hajolva ült, és egy ceruzát forgatott az ujjai között. Régi egyetemi szokása volt: ha gondolkodott, mindig babrált valamivel.
– Gábor.
– Az apád elvitte az idősebbik lányát, és eltűnt vele.
– Igen.
– És anyád nem kereste?
– Olvasd tovább. Én majd holnap befejezem. Ma nem megy.
Gábor ránézett. Aztán felállt, odalépett hozzá, és a tenyerét a tarkójára simította. Nem mondott semmit, csak tartotta. Eszter a homlokát a férfi vállának támasztotta, és úgy maradt, amíg a tűzhelyen a vízforraló sípolni nem kezdett.
Másnap Eszter a munkahelyén fejezte be a füzetet, ebédszünetben, bezárkózva a tárgyalóba. A kollégái többször is kopogtak, de nem nyitott ajtót.
Az anyja azt írta, hogy igenis kereste Júliát. István távozása után három éven át leveleket küldött minden címre, amelyet ismert. Írt a férfi szüleinek Pécsre. Írt a nővérének Egerbe. Írt István barátjának, Lászlónak is, aki a szomszéd utcában lakott, aztán különös módon éppen ugyanazon a napon költözött el, amikor István.
A levelek visszajöttek. Vagy nem jöttek vissza. Válasz egyetlenegyre sem érkezett.
Az anyja a rendőrségre is elment. Ott azt közölték vele, hogy az apa jogosan élhet a gyerekkel, hiszen szerepel a születési anyakönyvi kivonatban.