Anyja halála után Eszter minél előbb el akarta rendezni a lakás papírjait. Katalin azonban, a régi barátnője, csak ennyit mondott: várj még. Ez az egyetlen mondat aztán mindent más irányba fordított, mert a kopott, kétszobás lakás falai mögött olyasmi lapult, amiről az anyja harminc éven át hallgatott.
Eszter a postaládában talált rá az értesítésre. Nem magára a halotti anyakönyvi kivonatra, természetesen, hanem egy rendelőintézeti papírra, négyrét hajtva, rajta elmosódott kék pecséttel. A nedvesség szétfuttatta a tintát. A postaláda már tavaly ősz óta beázott, de senki sem javította meg.
A lépcsőházban állt, a hasához szorította a vékony lapot, és megszámolta a fokokat a harmadik emeletig. Tizennégy. Mint mindig. Csakhogy odafent most már nem várt rá senki.
Az anyja szerdán halt meg. Csendben, álmában. Ilona néni, a szomszédasszony csütörtök délelőtt telefonált, miután a küszöbre tett tej délig ott maradt, és savanykás szaga kezdett lenni. Eszter két órán belül megérkezett Győrből, a saját kulcsával nyitotta ki az ajtót, és az anyját az ágyban találta. A kockás pléd alatt feküdt, arccal a fal felé fordulva.
Erre a plédre Eszter gyerekkora óta emlékezett. Barna volt, sárga csíkokkal, a széle durván szúrta a bőrt. Az anyja kéthavonta kimosta, aztán az erkély korlátjára terítette száradni.
Eszter leült az előszobai hokedlire. Nem tört ki belőle sírás. Csak ült mozdulatlanul, és a fogast nézte, amelyen még ott lógott az anyja kabátja. Szürke szövetkabát, az egyik gombja egyetlen szálon himbálózott. Hányszor mondta már: anya, add ide, felvarrom. Az anyja mindig legyintett: tart az még.
Most is tartott. A gomb ott fityegett tovább. Csak az anyja nem felelt többé.
Katalin péntek este hívta. Rekedt, tárgyilagos hangja volt. Nyolcadik óta ismerték egymást, negyvenegy éve. Katalin egy építőipari cégnél dolgozott könyvelőként, láncon hordta a szemüvegét, rézvörösre festette a haját, és úgy beszélt, mintha minden mondatával valamilyen elszámolási jegyzőkönyvet készítene.
– Eszter, összeszedted már az iratokat?
– Milyen iratokat?
– A lakáshoz. Az örökléshez. Közjegyző, hat hónap, tudod te ezt.
– Tudom, Kati. Holnap bemegyek.
– Holnap ne menj sehová.
Eszter elvette a telefont a fülétől, ránézett a kijelzőre, mintha félrehallotta volna, aztán visszatette.
– Miért ne?
– Mert fogalmad sincs, mi van ott. A lakásban. A papírok között. Az utóbbi években te sem voltál éppen napi kapcsolatban az anyáddal.
Ebben igaza volt. Amióta Eszter hozzáment Gáborhoz, és Győrbe költözött, ritkábban beszéltek. Nem lett rosszabb a viszonyuk, csak lazább, távolibb. Az anyja vasárnaponként telefonált, megkérdezte, hogy van Márk, nő-e rendesen, milyen Eszter vérnyomása, mi újság a munkahelyén. Eszter röviden válaszolt. Minden rendben. Márk nő, mint a gomba. A vérnyomás jó.
Néha azért elment hozzá. Havonta egyszer, olykor még ritkábban. Vitt élelmiszert, felmosott, aztán leült a konyhában, amíg az anyja a házbeliekről mesélt. Ilona néni új mosógépet vett. A közös képviselet vízvezeték-szerelője megint részegen jött. A boltban drágább lett a túró.
Eszter hallgatta, bólogatott, majd hazament. Nem azért, mert nem szerette az anyját. Inkább azért, mert sosem tanulta meg, hogyan kell közelebb szeretni valakit.
– Kati, mire célzol pontosan?
– Arra, hogy előbb nézd meg, mit hagyott hátra az anyád. Csak azután menj közjegyzőhöz.
– A lakást hagyta hátra. Egy kétszobást a Bartók Béla úton. Mi mást?
– Pontosan erről beszélek. Mi mást? Ezt te sem tudod.
Eszter elhallgatott. A fal túloldalán Márk mesét nézett. Gábor a fürdőben a csapot szerelte, a csőfogó tompa csattanásai átszűrődtek a lakáson.
– Rendben, Kati. Tegyük fel, hogy nem megyek. Akkor mit csináljak?
– Menj el a lakásba. Nyugodtan. Közjegyző nélkül, kapkodás nélkül, hiszti nélkül. Nyisd ki a szekrényeket. Nézd át az iratokat. Ennyi. Aztán hívj fel.
Szombaton Eszter egyedül indult útnak. Gábor felajánlotta, hogy elkíséri, de ő megrázta a fejét. A férje nem erősködött. Tizenkét év házasság alatt megtanulták, hogy a másikra nem szabad ráfeszíteni az akaratukat.
A lakásban gyógyszerszag és por állt a levegőben. És még valami más is, valami ismerős, régről. Eszter csak pár perc múlva jött rá: levendula. Az anyja szárított levendulával töltött kis vászonzacskókat rakott a szekrényekbe. Moly ellen, mondogatta. Eszter gyerekként ki nem állhatta ezt az illatot. Most mégis az előszobában állt, és mélyeket lélegzett belőle, mintha a szag képes volna visszahozni valamit.
A konyhával kezdte. Az asztalfiókban közüzemi számlák kötegét találta, gyógyszertári gumival összefogva. Mind be volt fizetve. Az anyja az utolsó napokig rendben tartott mindent.
A kenyértartóban kiszáradt vekni hevert. Eszter kidobta. Amikor felemelte a kuka fedelét, észrevette, hogy alig láthatóan remeg a keze.
A nagyszobában minden a megszokott helyén maradt. A televízió, mellette a távirányító a dohányzóasztalon. A kanapé rózsás takaróval letakarva. A keskeny könyvespolcon azok a kötetek sorakoztak, amelyeket az anyja újra meg újra elővett: Móricz, Szabó Magda, meg egy kopott krimi, amelynek már hiányzott a borítója.
Eszter kinyitotta a szekrényt. A ruhák katonás rendben lógtak a fa vállfákon. Az anyja a piacon vásárolta ezeket, öt darabot nagyjából négyszáz forintért, aztán mindegyiket anyagcsíkokkal tekerte körbe, hogy a blúzok és kabátok ne csússzanak le róluk. Minden vállfán más színű rongydarab feszült.
A ruhák alatt, a szekrény alján egy cipősdoboz állt. Fehér volt, a sarkainál megkopva, valami régi márkanév halvány feliratával. Eszter kihúzta, a kanapéra tette, és mellé ült.
A dobozban iratok feküdtek.
Legfelül a saját születési anyakönyvi kivonatát találta. Megsárgult papír volt, felpöndörödött sarkokkal. Anya: Király Mária. Apa: Király István.
Az apjára Eszter csak homályos foltokban emlékezett. Négyéves volt, amikor a férfi elment. Az anyja sosem szidta, de nem is beszélt róla. Úgy élt tovább, mintha az a férfi egyszerűen nem létezett volna. Eszter felnőtt, és elfogadta ezt tényként: nincs apja. Pont.
A kivonat alatt azonban egy másik papír lapult. Az is születési anyakönyvi kivonat volt. Csakhogy nem az övé.
Király Júlia.
Anya: Király Mária.
Apa: Király István.
Születési év: 1979.
Eszter 1983-ban született.
Háromszor olvasta végig. Aztán a papírt az ölébe eresztette, és kibámult az ablakon. A párkányon galambok gubbasztottak, szürkék, kövérek, közönyösek.
Volt egy nővére. Négy évvel idősebb. És az anyja erről egyetlenegyszer sem beszélt neki.
Eszter már az autóból hívta Katalint. A keze a kormányon pihent, a telefon kihangosítva feküdt mellette. A hangja egyenletesnek tűnt, de Katalin azonnal meghallotta benne azt a vékony repedést.
– Mit találtál?
– Egy születési anyakönyvi kivonatot. Nem az enyémet.
– Kiét?
– Király Júliáét. Hetvenkilences. Az anyám az anyja. Az apám az apja.
Katalin nem szólt. Eszter hallotta a lélegzetét, aztán az öngyújtó kattanását. Katalin öt éve leszokott a dohányzásról, de ha ideges lett, elővett egy cigarettát, és gyújtás nélkül forgatta az ujjai között.
– A nővérem, Kati. Van egy nővérem. Vagy volt.
– Soha nem kérdeztél rá az anyádnál?
– Mire kérdeztem volna rá? Azt sem tudtam, hogy van mire kérdezni.
– És az apád?
– Négyéves voltam, amikor elment. Anya nem mesélt róla. Én pedig nem faggatóztam.
Megint csend lett köztük. Végül Katalin halkan, de határozottan megszólalt:
– Ezért mondtam, hogy ne siess a közjegyzőhöz.