Egyikből sem lett semmi. Hagytad, hogy sodorjon a víz, és közben végül találtál magadnak egy olyan nőt, akire az édesanyád is rábólint. Gratulálok. Megkaptátok mindketten, amit akartatok. Legyetek nagyon boldogok.
Eszter felállt az asztaltól. Gondosan összehajtotta a szalvétáját, majd letette az érintetlen tányér mellé. Felvette a táskáját, és elindult az előszoba felé.
— Menj csak! — csattant fel mögötte Mária hangja, amelyben a düh és a sértettség egyszerre remegett. — Menj! Már régen ezt kellett volna tenned! De egyet jól jegyezz meg, te fennhéjázó: üres kézzel távozol! Lakás nélkül, pénz nélkül, férj nélkül! Ugyan kinek kellenél te harmincnyolc évesen?
Eszter már az ajtónál járt. Keze megállt a záron, aztán lassan visszafordult. Az arcán halvány, már-már derűs mosoly jelent meg.
— Mária, a lakás a magáé. Tartsa meg, adja ki, költözzön bele, amit csak akar. Csakhogy van valami, amiről fogalma sincs. Annyira lefoglalta, hogy a testemről, a koromról meg a hibáimról beszéljen, hogy közben nem vette észre a lényeget.
Kihúzta magát, mintha abban a pillanatban végre a saját súlyát is letette volna.
— Két évvel ezelőtt vállalkozást indítottam. Nem óriásit, csak egy online gyerekruhaüzletet. Gábor nem tudott róla, mert őt soha nem érdekelte, mivel telnek a napjaim, ha annak nincs köze a vacsorához. Külön számlán vezettem mindent, neki pedig azt mondtam, apró mellékes munkákat vállalok. Maga azért nem tudott semmit, mert magát önmagán kívül soha semmi nem érdekelte igazán.
Rövid csendet hagyott maga után, aztán folytatta:
— A múlt hónapban a nettó forgalmam nagyjából tizenhatmillió forint volt. Hat alkalmazottam van, raktáram a város szélén, és szerződésem egy kínai beszállítóval. Fél éve vettem magamnak egy lakást. Új építésű házban, üzleti kategóriásban. Egy hónap múlva kapom meg a kulcsokat.
Mária szája résnyire nyílt, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Gábor szeme elkerekedett.
— Úgyhogy nem „üres kézzel” megyek el — mondta Eszter csendesen. — Hazamegyek. A sajátomba. Ti tizenkét éven át rám néztetek, és csak egy hallgatag kis ostobát láttatok, aki eltűri a megaláztatást egy bejelentett lakcímért. Pedig nem hallgattam. Dolgoztam.
Kinyitotta az ajtót, kilépett, majd finoman, csapódás nélkül húzta be maga mögött.
Az ajtó bezárult, és mintha ezzel minden el is dőlt volna.
A megterített asztalnál négyen maradtak. A levelezést rejtő boríték fehér foltként virított az érintetlen fogások között. Az étel rég kihűlt, és már senkinek nem volt hozzá kedve.
Attila szó nélkül felállt. Odament a fogashoz, levette a kabátját, és öltözni kezdett.
— Attila, hová mész?! — tért magához Júlia, és a hangja kétségbeesetten ugrott meg. — Hiszen a tortát még fel sem vágtuk!
Attila felhúzta a cipzárt, a fejébe nyomta a sapkáját, és anélkül felelt, hogy visszanézett volna:
— Gondolkodni. Nagyon sok mindent át kell gondolnom, Júlia.
Másodszor is becsapódott az ajtó.
Gábor mozdulatlanul ült, és üres tekintettel meredt maga elé. Aztán lassan felállt, kiment a folyosóra, a komódhoz. Megállt az esküvői fotó előtt, amelyet félig eltakart a művirágokkal teli váza. Egy ideig csak nézte, majd kinyújtotta a kezét, és félretolta.
A képen Eszter fiatal volt, fehér ruhában nevetett bele a kamerába. A szeme olyan boldognak látszott, mintha akkor még valóban hitt volna valamiben.
— Tizenhatmillió? — suttogta Mária, miközben lassan visszarogyott a székre.
Üres tekintettel bámult maga elé. Mindabból, amit a menye az imént kimondott — fájdalomról, árulásról, szeretetről, elszalasztott évekről — ő csak ezt az egyetlen számot hallotta meg.
És talán ebben benne volt az egész család lényege.
Eszter kilépett a házból. Az őszi levegő hidegen csapta meg az arcát, mégis frissnek, szinte édesnek tűnt. Elővette a telefonját, és taxit hívott. Az alkalmazás megkérdezte, hová indul.
Eszter elmosolyodott, és beírta az új lakása címét.
Ott még javában tartott a felújítás. Vakolat- és betonszag fogadja majd, aludni pedig valószínűleg egy felfújható matracon fog. De azok a falak az övéi lesznek. Az a levegő is az övé lesz.
És az az élet is, amelyben többé nem kell egy váza mögé rejtőznie.