— Azt, hogy a fia már három hónapja egy másik nővel levelezget — mondta Eszter. — És nem pusztán tudott róla. Bátorította is. Szóról szóra emlékszem arra, amit írt neki: „Ő illik hozzád, Gábor. Fiatal, egészséges, élettel teli. Nem olyan, mint a tiéd.”
Mária mintha hirtelen összement volna a székében. A nyakán vörös foltok jelentek meg, a levegőt kapkodva vette.
— Az az ön dolga, mit gondol rólam — folytatta Eszter, és minden szót külön, keményen ejtett ki. — Gyűlölhet, ha úgy tetszik. Ehhez joga van. De családi ebédet rendezni, engem is meghívni, velem szemben ülni, mosolyogva szedni nekem a salátából, miközben pontosan tudja, hogy a hátam mögött már keresik az utódomat… az már nem jog. Az aljasság. Hideg, előre megfontolt aljasság.
— Eszter! — pattant fel Gábor, úgy, hogy a széke nagy csattanással hátrabillent. — Mi a fenét beszélsz? Megőrültél?
— Ülj le! — vágta rá Eszter olyan hangon, hogy Gábor szinte visszazuhant a helyére.
Eszter lehajolt, kivett a táskájából egy borítékot, és az asztalra tette. A boríték végigsiklott a terítőn, majd éppen Mária tányérja előtt állt meg.
— A beszélgetéseitek, Gábor. Három hónap anyaga. Képernyőfotók. Tegnap éjjel találtam rájuk, miközben te aludtál, és még álmodban is mosolyogtál. Nem kell magyarázkodnod. Mindent elolvastam. Azt is, amikor az édesanyád tanácsokat adott, hogyan lehetne a válás előtt a pénzt ügyesebben eltüntetni.
Mária felugrott. Az arca eltorzult a dühtől és a rémülettől.
— Te… te turkáltál a fiam telefonjában?! Volt képed elolvasni mások magánlevelezését? Hát nincs benned egy szemernyi szégyen sem? Ez már büntetőügy!
Eszter keserűen elmosolyodott.
— Ön pedig a házasságomban turkált. Tizenkét éven át. Nagyítóval. Mondja, melyikünk tett rosszabbat, Mária? Én, aki elolvastam az igazságot, vagy ön, aki fedezte a hazugságot?
Júlia végre magához tért a döbbenetből. Ököllel az asztalra csapott.
— Eszter, neked aztán végképp elment az eszed! Más házában vagy! Anyának egy hét múlva születésnapja lesz, így is ugrál a vérnyomása, te meg itt cirkuszt rendezel! Ha nem tetszik valami, fel lehet állni és el lehet menni! Senki nem tart vissza!
Eszter lassan a sógornője felé fordult.
— Júlia, maradj csöndben.
Júlia szó szerint levegő után kapott ettől a pimaszságtól.
— Inkább ülj le, és kérdezd meg Attilát, miért hallgat már ennyi éve. Miért nem néz rád rendesen? Miért fél megszólalni is, ha te a közelben vagy? Hátha megtudsz magadról valami újat. Meg arról is, mivé lettél.
Júlia már nyitotta a száját, hogy újabb rikácsolásba kezdjen, de ekkor olyasmi történt, amire senki sem számított.
Attila megszólalt.
— Igaza van, Júlia — mondta halkan.
A szoba egyetlen pillanat alatt megdermedt. Júlia lassan a férje felé fordította a fejét, a szeme elkerekedett, mint két tányér.
— Mit mondtál?
— Azt mondtam, igaza van — ismételte Attila, csendesen, de minden szava tisztán érthető volt. Egyenesen a felesége arcába nézett. — Pont olyan vagy, mint az anyád. Tökéletes másolat. Ugyanazok a fintorok, ugyanaz a rosszindulat, ugyanaz a mérgező düh. Ezt már régen meg kellett volna mondanom neked. Talán tíz éve. Lehet, hogy akkor még lett volna esélyünk normális emberek módjára élni.
Olyan némaság ereszkedett a szobára, hogy a folyosón ketyegő falióra hangja is élesen hallatszott. Mária a szék támlájába kapaszkodott, nehezen lélegzett. Júlia nyitott szájjal ült, és úgy kapkodta a levegőt, mint egy partra vetett hal.
Gábor a két kezébe temette az arcát.
— Eszter… — szólalt meg tompán, anélkül hogy ránézett volna. — El akartam mondani. Tényleg. Készültem rá… Esküszöm. Nem így akartam…
— Te tizenkét éve készülsz valamire, Gábor — felelte Eszter fáradtan.
Már nem haragot érzett. Valami sokkal nagyobbat: süket, feneketlen ürességet. És különös módon megkönnyebbülést is.
— Készültél megmondani az anyádnak, hogy a feleségedet szereted, nem az ő jóváhagyását. Készültél rászólni, hogy ne avatkozzon bele az életünkbe. Készültél legalább egyszer félretenni azt az átkozott vázát az esküvői fényképünk elől. De mindez csak készülődés maradt.