Közben letört egy darabot a kenyérből, és úgy tette hozzá:
— Eszter teljesen rendben főz.
— A „rendben” még nem jelenti azt, hogy jól — vágta rá Mária, mintha ítéletet hirdetne. Aztán a menye felé fordult, és a tekintete lassan végigcsúszott Eszteren, tetőtől talpig.
— Eszterkém, te már megint fogytál? Vagy csak ez a ruha áll ennyire szerencsétlenül rajtad? Úgy lóg, mint egy zsák.
— Semmi baja a ruhának — felelte Eszter nyugodtan, miközben széthajtotta az ölében a szalvétát.
— Dehogynem, soványodsz — jelentette ki Mária ellentmondást nem tűrő hangon. — Csont és bőr vagy. Ez nem egészséges. Egy férfinak, tudod, nem csontokra van szüksége. Kell valami, amit meg lehet fogni. Igaz, Gáborkám?
Gábor tele szájjal bólintott.
— Aha. Anya, ez a saláta valami elképesztő.
Júlia azonnal rákapcsolódott, mintha csak erre várt volna:
— Jaj, anya, most ez a divat. Edzés, diéta, mindenféle önsanyargatás. Magukra költenek egy rakás pénzt meg időt, aztán a férjük otthon éhesen ül. Én ezt önzésnek tartom. Nézzétek meg Attilát, én rendesen etetem az uramat!
Attila összerezzent, amikor meghallotta a nevét, de a fejét nem emelte fel a tányérja fölül.
Eszter némán evett tovább. Minden falat úgy ment le a torkán, mintha száraz kartont rágna. Nézte őket, ezeket az embereket, és hirtelen úgy érezte, mintha idegenek ülnének körülötte. Vagy épp ellenkezőleg: túl jól ismerte őket. Tizenkét éven át igyekezett beilleszkedni ebbe a családba. Nevetett Júlia odaszúrásain, dicsérte Mária főztjét, mentegette Gábor gyávaságnak is beillő hallgatását. Miért? Hogy ezen a napon megtudja: ő csak egy „moly”?
Amikor a meleg ételből már mindenki kiszolgálta magát, Mária hátradőlt a székén, és finoman megtörölte a száját. Aztán elővette a kedvenc témáját.
— Gáborkám — kezdte selymes, óvatoskodó hangon. — A héten jártam a közjegyzőnél. Beszéltem vele a lakásról.
Eszter teste megfeszült. Pont arról a kétszobás lakásról volt szó, amelyben Gáborral az esküvőjük óta éltek. Mária pénzéből vették még a házasság előtt, és természetesen az ő nevére került.
— És mit mondott a közjegyző? — kérdezte Gábor, miközben lustán turkált a villájával a tányérján.
— Azt, hogy mindent szépen, szabályosan kell elrendezni. Vagy ajándékozási szerződéssel, vagy úgy átírni a végrendeletet, hogy a lakás kizárólag a tiéd legyen. Biztosan. Megtámadhatatlanul. Hogy semmiféle… — itt rövid szünetet tartott — körülmény ne befolyásolhassa.
Mária egyenesen Eszterre nézett. A tekintetében nyoma sem volt zavarnak. Inkább kihívás ült benne.
— Ilyen világot élünk, fiam. Semmi sem biztos. Mindenhol válások, vagyonmegosztások, pereskedések. Ez viszont a tiéd, a sajátod. Én csak nyugodt szeretnék lenni, hogy nem kerülsz utcára, ha egyszer csak… valakinek elmegy az esze.
Eszter lassan letette a villáját. A fém élesen koppant a porcelánon, a hang pedig szinte szétvágta az asztal fölé nehezedő csendet.
— Mi minden történhetne, Mária? — kérdezte hangosan. — Vagy ön pontosan tudja, mire gondol?
Gábor megrándult, és majdnem feldöntötte a poharát.
— Eszter, mi ütött beléd? Anya csak a jogi részéről beszél… Ez egyszerű ügyintézés.
— Jogi rész? — Eszter a férjére emelte a tekintetét. A szeme hideg volt, mint a jég. — Gábor, most maradj csendben. Kérlek. Tizenkét évig hallgattam ennél az asztalnál, miközben azt magyarázták, hogyan vasalom rosszul az ingeidet. Adj nekem öt percet.
Sűrű, kényelmetlen némaság telepedett közéjük. Még Júlia is abbahagyta a rágást. Attila aznap este először felemelte a fejét, és különös, már-már kíváncsi arccal nézett Eszterre.
Eszter ismét Mária felé fordult. A hangja egyenletes maradt, semmi hisztéria nem volt benne, és ettől valahogy még félelmetesebben hatott.
— Mária, nekem nincs szükségem az ön lakására. Komolyan mondom. Tartsa meg a négyzetmétereit, vigyázzon rájuk, ahogy akar. Engem most más érdekel. Ön ugyanis tudta.
— Mit tudtam volna? — húzta össze a szemét Mária, de a pillantásában egy pillanatra átsuhant a rémület.