Eszter megigazította a válltáskájának pántját. Maga a táska alig nyomott valamit, ő mégis úgy érezte, mintha téglát cipelne benne. Vagy egy ketyegő bombát. Pedig valójában csak egy fehér papírboríték lapult odabent. Harminc A4-es oldal: Gábor üzenetváltásának kinyomtatott másolata egy nővel, akit a telefonjában „Alex gumiszerviz” néven mentett el. Három hónapnyi mosolygós jel, szívecske és közös jövőről szőtt terv. Eszter előző éjjel bukkant rá. Nem sikított, nem csapta földhöz a tányérokat, még csak sírni sem kezdett. Egyszerűen megnyomta a „Nyomtatás” gombot.
— Eszter, miért állsz ott, mint akit odaszögeztek? — Gábor türelmetlenül toporgott az anyja lakásának ajtaja előtt. — El fogunk késni. Anya utálja, ha kihűl az étel.
Eszter ránézett a férjére. Frissen borotvált arca volt, drága kölni illata lengte körül — azt az illatot ő vette neki az évfordulójukra —, és gondtalanul mosolygott. Fogalma sem volt róla, hogy ez a vasárnapi ebéd lesz a házasságuk utolsó gyászszertartása.
— Megyek, Gábor. Már megyek — felelte halkan.
Mély levegőt vett. A lépcsőházban régi festék és valakinek a felső emeletről leszivárgó ebédszaga keveredett. Ma mindennek vége lesz. Előbb azonban még egy ember szemébe akart belenézni: Máriáéba. Az anyósáéba, akiről az üzenetekből kiderült, hogy nem csupán tudott mindenről, hanem tanácsokat is osztogatott. „Tarts ki, fiam, te már rég megérdemelnél egy rendes nőt, nem ezt a molylepkét.” Az ajtó még azelőtt kinyílt, hogy Gábor megnyomhatta volna a csengőt.
Mária fodros, ünnepi kötényben állt a küszöbön. Arcát kipirosította a sütő melege, a szeme ragyogott.
— Drágáim, hát megérkeztetek! — vetette magát a fiára, és mindkét arcára puszit nyomott, mintha legalább egy éve nem látta volna. — Gáborkám, te megint lefogytál! Jaj, már csak a szemed maradt meg.
Aztán Eszterre siklott a tekintete. A mosolya egy árnyalattal hűvösebbé, udvariasan kötelezővé vált.
— Szervusz, Eszter. Gyere be. A cipődet óvatosan vedd le, épp most mostam fel hipós vízzel, hogy jó friss legyen minden.
— Jó napot, Mária — lépte át Eszter a küszöböt.
Az előszobában ugyanaz a jól ismert dicsőségfal fogadta. Gábor bilinen, Gábor ábécéskönyvvel, Gábor egyenruhában. És ott volt az esküvői kép is. Eszter pillantása egyetlen másodpercre megállt rajta. Minden a megszokott helyén: az ő arca a fotón gondosan el volt takarva egy nagy kristályvázával, amelyben művirágok meredeztek. A váza a komódon állt, pontosan a kép alatt. Tizenkét éve „véletlenül” takarta ki a menyét. Tizenkét éve tett úgy Eszter, mintha nem venné észre. Gábor pedig úgy viselkedett, mintha ez így volna természetes.
— Kezet mosni, mindenki az asztalnál van! — rendelkezett Mária.
A nappaliban már ott ült Júlia, Gábor nővére. Hangos, testes asszony volt, feltűnően hasonlított az anyjára. Mellette szinte odaragasztva kuporgott a férje, Attila, szürke pulóverben. Csendes kis ember volt; Eszter úgy saccolta, az évek alatt, amióta ismerte, összesen ha harminc szót kimondott. Most is nagy odaadással tanulmányozta a terítő mintáját.
— Na, csak ideértetek valahogy! — harsogta Júlia, miközben villájára szúrt egy uborkát. — Mi meg már majdnem éhen haltunk. Üljetek le végre.
Az asztal roskadozott. Sült kacsa, felvágottak, hidegtálak, előételek, majonéz alatt eltűnő saláták sorakoztak rajta. Mária úgy főzött, mintha egy egész századot készülne megetetni csata előtt. Eszter a szék szélére ült. A táskáját nem hagyta az előszobában; maga mellé tette a padlóra, közvetlenül a lábához.
— Gáborkám, combot kérsz vagy mellet? — csicsergett Mária, miközben púpozott adagokat pakolt a fia tányérjára. — Egyél, aranyom. Otthon biztos csak joghurton tartanak.
— Ugyan már, anya, miket beszélsz — mosolyodott el elégedetten Gábor.