Nem akarta tovább találgatásokkal gyötörni magát. Úgy döntött, inkább a saját szemével bizonyosodik meg róla.
Kivárta, amíg a fia munkaideje véget ér, aztán komótosan elindult arra a címre, amelyet a markában szorongatott papíron talált. A lépcsőházba egy idegen asszony mögött jutott be; az nő gyanakodva végigmérte, de nem szólt semmit. Erzsébet felment a negyedikre. Negyvenhármas lakás.
Először becsöngetett. Aztán hátralépett, és teljes erőből belerúgott az ajtóba.
— Nyisd ki! Tudom, hogy bent vagy!
Persze hogy tudta. Gábor autója ott állt lent a parkolóban.
Az ajtó néhány pillanat múlva kinyílt. Gábor állt a küszöbön. Az arcán egyszerre ült döbbenet és rémület.
— Anya? Te… honnan…?
Erzsébet nem felelt. Csak nézte. A fia válla mögött egy lány alakja bukkant fel. Fiatal volt, legfeljebb huszonkettő. Dús ajkak, karcsú derék, hosszú haj, amely majdnem a derekáig ért. Egy rövid kis köntös volt rajta, alig takarta a combját. Akár egy férfiálom, ha az ember ilyesmire vágyik.
A lány zavartan elmosolyodott, még el is pirult.
— Jó napot. Kit keres?
Gábor olyan vörös lett, mint a főtt rák, és csak nagy nehezen préselte ki magából:
— Ő az anyám.
A lány mosolya abban a pillanatban lehervadt.
— Ó.
Erzsébet nem pazarolta az időt magyarázkodásra. Megragadta Gábort az inge gallérjánál, félrefordította, majd olyan erővel lökte ki a folyosóra, hogy a fia majdnem megbotlott. Nem is próbált ellenkezni, annyira váratlanul érte az egész.
— Anya, beszéljük meg…
— Egy szót se!
Erzsébet felkapta a cipőjét, és a hátának hajította. Ezután visszafordult a lány felé, akinek az arcán már nem zavartság, hanem valódi félelem látszott.
— Te pedig most jól figyelj ide, szépségem. Ennek az embernek felesége van. Meg három gyereke. A legnagyobb hét éves, a legkisebb fél. Erről tudtál?
A lány hátrálni kezdett, míg a háta a falhoz nem simult.
— Én… azt mondta, el fog válni…
— Gábor sok mindent mond. Amikor befeküdtél alá, akkor mégis mivel gondolkodtál? Mondd csak!
— Anya, elég legyen! — kiáltott fel Gábor a lépcsőfordulóból, miközben kétségbeesetten próbálta felhúzni a cipőjét.
— Fogd be a szádat! — Erzsébet rá sem nézett a fiára, csak közelebb lépett a lányhoz. — Most figyelmeztetlek, kislány. Ha ő ma el is hagyná a feleségét miattad, és hozzád költözne, akkor sem változna semmi. Számomra te nem léteznél. Nem lennék ott az esküvőtökön, a gyerekeidet meg sem nézném, a küszöbömön át nem engednélek. Megátkoználak, érted? És ha még egyszer a közelébe mész, savat öntök rád. Börtönbe kerülök? Hát kerülök. Nem ijedek meg tőle.
A lány sírni kezdett. A könnyei végigcsorogtak az arcán, és úgy hüppögött, mint egy sarokba szorított kölyökkutya. Erzsébetben azonban egyetlen csepp szánalom sem mozdult.
— Ha még egyszer felhívod, vagy ő idejön hozzád, csak magadat okolhatod majd. Hová akarsz te betolakodni? Egy háromgyerekes férfi életébe? Kevés a gondod? Majd én adok neked eleget.
Azzal sarkon fordult, megragadta Gábort a vállánál, és szinte a nyakánál fogva húzta lefelé a lépcsőn. A dühtől zihált, mintha minden levegővétel fájna. A második emeletnél megállt, leült az ablakpárkányra, és a fiára szegezte a tekintetét.
Gábor előtte állt, lehajtott fejjel, akár egy rajtakapott iskolás.
— Most nagyon jól jegyezd meg, amit mondok. Ha még egyszer idejössz, magadra vess. A feleségeddel hozd rendbe a házasságodat, ne nők után rohangálj. Világos?
— Anya, én ezt így nem bírom — szólalt meg Gábor halkan, és félrenézett. — Régóta nem szeretem Nórát úgy, ahogy kellene. Nincs köztünk semmi tűz. Úgy élünk egymás mellett, mint két lakótárs. Ő csak főz, a gyerekekkel foglalkozik, takarít, intézi a házat. Nekem pedig ennél több kell.