Pedig már nagyjából három hónapja a küszöbét sem lépte át. Erzsébet legszívesebben azonnal kimondta volna: fogalma sincs, miről beszél Nóra. Csakhogy nem volt ostoba asszony. A menyének szavai mögött hirtelen egy sokkal ocsmányabb, sokkal fájdalmasabb magyarázat körvonalazódott, és ettől összeszorult a gyomra.
Hát persze. Minél nagyobb egy hazugság, annál könnyebb elhitetni. Nóra pedig nem hazudott. Ő csak azt mondta, amit igaznak hitt. Gábor nyilván azt mesélte neki, hogy az anyja betegeskedik, segítségre szorul, talán már az utolsókat rúgja. Erzsébetnek viszont egy pillanat alatt összeállt, hol töltheti valójában az idejét az ő „gondoskodó” fia. Nóra, hála az égnek, még nem sejtette.
– Nóra – szólalt meg végül Erzsébet halkan, óvatosan mérlegelve minden szót, nehogy olyasmit mondjon, amivel mindent elárul. – Bocsáss meg, hogy így alakult. Igazad van, megfeledkeztem róla, hogy Gábornak felesége és gyerekei vannak. Már voltam vizsgálaton, egy barátnőm segített elintézni. Hamarosan teljesen rendbe jövök. Menj, pihenj egy kicsit. Én itt maradok a kicsikkel.
Nóra könnyektől duzzadt szemmel nézett fel rá.
– Tényleg?
– Tényleg. Aludnod kell. Megesküszöm arra a kevés egészségemre, ami még megmaradt, hogy Gábor ezentúl nem hozzám fog járkálni. Otthon lesz. Veled.
Nóra még egyszer felszipogott, aztán kimerülten bevonszolta magát a hálószobába. Erzsébet pedig a felébredő unokákhoz ment, közben érezte, ahogy belül valami jeges, sötét indulat kezd szétterjedni benne. Sajnos túlságosan is jól tudta, mi várhat a menyére. Ő maga is átélte ugyanezt, amikor Gábor még alig volt kétéves. Hosszú időbe telt, mire összeszedte magát, és még hosszabb időbe, mire újra képes volt bárkinek hinni.
Késő este lépett ki a lakásból. Gábor addigra sem ért haza; állítólag túlórázott. Erzsébet nagyot sóhajtott, majd elővette a telefonját, és felhívta.
– Gábor, hol vagy most?
– A munkahelyemen. Miért?
– Érdekes. Ma ezek szerint nem a haldokló anyádnál szolgálsz ügyeletben?
A vonal túlsó végén hosszú csend támadt. Aztán a fia zavartan megszólalt:
– Anya…
– Azt kérdeztem, hol vagy.
– Mondtam már. Dolgozom.
– Biztos vagy benne?
– Anya, ezt most ne…
– Gábor, a feleségednek azt hazudod, hogy hozzám jársz. Azt is bemesélted neki, hogy kis híján a halálomon vagyok. Nem gondolod, hogy tartozol némi magyarázattal?
– Anya, ez nem az, aminek látszik.
– Azonnal mész haza – förmedt rá Erzsébet, aztán kinyomta a telefont.
Az egész vasárnapja feszült várakozással telt. A fia nem jelentkezett, ő pedig nem is vágyott rá, hogy hallja a hangját. Hétfőn dél körül azonban felkerekedett, és elment Gábor irodaházához. A bejáratnál biztonsági kapu, pult és egy unott arcú őr fogadta. Emberek jöttek-mentek minden irányból, az épület inkább hasonlított nyüzsgő hangyabolyra, mint munkahelyre.
Erzsébet lassan odalépett a pulthoz.
– Jó napot. Ismeri Gábor Kovácsot?
Az őr közönyösen végigmérte.
– Ismerem. Mi van vele?
Erzsébet elővett egy nagy címletű bankjegyet, és olyan mozdulattal csúsztatta a pultra, hogy a kezével rögtön el is takarta.
– Kedves uram – mondta nagyon halkan. – Tudnom kell, kivel keveredett viszonyba itt, az irodában. Az anyja vagyok, és pontosan értem, mi történik. Az unokáimat sajnálom.
A férfi előbb a pénzre pillantott, aztán rá. Sóhajtott egyet, és Erzsébet szinte észre sem vette, mikor tűnt el a bankjegy.
– Nem nagy titok ez – morogta az őr. – Szóval semmi rosszat nem csinálok, ha elmondom. Krisztinával kavar, a könyvelésről. Fiatal lány, nemrég került ide. Fuvarozgatja mindenfelé, lakást is bérelt neki. Ha akarja, megnézem a címet a rendszerben.
Tíz perccel később Erzsébet már az utcán állt, markában egy papírfecnivel, rajta a címmel. Odabent forrt benne minden, mégsem érte váratlanul a dolog. Klasszikus történet volt. Csak az érdekelte, vajon marad-e a fiában annyi szégyenérzet, hogy ma is a „beteg anyjához” induljon, vagy ezúttal egy elhúzódó értekezletre fog hivatkozni.