Erzsébet egy szombat délután, minden előzetes bejelentés nélkül állított be a menyéhez. Tudta, hogy az unokái betegek, csakhogy Nóra mostanában már nem kért tőle segítséget. Mindig azt hajtogatta, hogy majd megoldja egyedül. Egyedül persze sok mindent el lehet intézni, de Erzsébet maga is anya volt, pontosan tudta, mit jelent három kisgyerekkel talpon maradni. Ráadásul Nóra szülei egy másik városban éltek, így rájuk nem lehetett csak úgy átszaladni.
Ezért aztán Erzsébet úgy döntött, most az egyszer egy kicsit tolakodó lesz, és egyszerűen megjelenik. Amikor Nóra ajtót nyitott, az asszony azonnal megértette, hogy jól tette, amiért eljött. A menye rettenetesen festett: az arca beesett volt, a szeme alatt sötét karikák ültek, a haját sebtében összefogta valami rendezetlen lófarokba, a pólóján pedig ott száradt egy folt, alighanem gyerekpüré.
— Szervusz. Hogy vannak a kicsik? — kérdezte Erzsébet halkan.
Nóra úgy pislogott rá, mint aki félig még alszik, aztán kimerülten felelt:
— Márk végre elaludt, most ment le a láza. Petrát sikerült megnyugtatnom, rajzfilmet néz. Benedek még alszik, egész éjjel lázas volt.
— Rendben, akkor figyelj. Én átveszem a gyerekeket, te pedig menj és aludj egyet — kezdte Erzsébet, ám Nóra váratlanul élesen közbevágott.
— Nem kell, Erzsébet néni. Üljön le, kérem. Beszélnem kell magával.
Erzsébet megmerevedett. A menye hangjában volt valami, amitől rossz előérzet szaladt végig rajta; mintha hideg bizsergés futott volna végig a karján, a mellkasa táján pedig tompa szorítás ébredt.
— Mondd csak — bólintott óvatosan.
Nóra vett egy levegőt, de látszott rajta, hogy alig tudja összeszedni magát.
— Erzsébet néni, én tényleg tisztelem magát. Mindig segített nekünk, amikor szükség volt rá, és ezt nem felejtem el. De… — elakadt, aztán összeszorította az ajkát. — De én ezt tovább nem bírom. Belefáradtam abba, hogy hallgatok. Már nincs erőm. Maga miatt Gáborral hamarosan el fogunk válni.
— Hogy érted ezt? — kérdezte Erzsébet döbbenten.
— Pontosan úgy, ahogy mondom! — tört ki Nórából, és a hangja remegett az indulattól. — Maga állandóan magához hívja Gábort. Szinte naponta rohan magához. Egyszer a szíve fáj, máskor a vérnyomása szalad fel, aztán szédül, gyenge, rosszul van. Ő pedig mindent félredob: a munkáját, a gyerekeit, engem, és már száguld is magához. Ma is szombat van, és ő bent ül a munkahelyén, mert maga miatt nem tudta időben befejezni a jelentését! Értem én, hogy egyedül van, és Gábor az egyetlen gyereke. De maga nem magatehetetlen öregasszony, Erzsébet néni. Ötvennégy éves! Most is minek jött ide? Segít nekem egy órát, aztán egy hétig azt hallgatjuk, hogy ágynak esett? És közben folyton azt vágja Gábor fejéhez, hogy miattunk ment tönkre az egészsége, mert állandóan segít nekünk!
Erzsébet kinyitotta a száját, de Nórát már nem lehetett megállítani.
— Hagyja, hadd mondjam végig! Gábor is kimerült. Maga meg nem hajlandó orvost hívni! Még akkor sem, amikor állítólag alig érzi a lábát, akkor sem telefonál mentőért! Elegem van ebből az egész egészséggel való zsarolásból!
Erzsébet nehezen kapott levegőt. Lassan tudatosult benne, hogy a menye valami szörnyetegnek látja őt.
— Nóra, én…
— Elég! — Nóra szemében könnyek gyűltek, de dühösen az asztalra csapott az öklével. — Három gyerekünk van, én itthon vagyok velük, szülési szabadságon. Nekem szükségem van a férjemre. Nekem! Maga pedig egyszerűen a betegségeivel tartja pórázon. Nem beteg maga, csak nem akarja elengedni a fiát maga mellől. Mi már együtt sem alszunk, beszélgetni sem beszélgetünk. Hazajön, bekap pár falatot, aztán már rohan is magához. A gyerekek lázasak, ő meg magánál van! Minek jött most ide? Gábor nem veszi fel a telefont, ezért gondolta, személyesen ellenőrzi, hogy a kis szolgája nehogy megszökjön?
Erzsébet falfehéren ült a széken. A nyelve hegyén ott volt a válasz: soha nem hívta magához a fiát, soha nem panaszkodott az egészségére, hiszen erős volt, mint a makk. És különben is, Gábor hozzá sem járt mostanában.