— De igen — felelte Gábor. A hangja különösen üres volt: nem csengett benne harag, nem volt benne kétségbeesés sem. Szinte semmi nem volt benne.
Mária még azon az estén elment. Taxit hívott, összekapkodta azokat a szatyrokat, amelyekkel érkezett, aztán valahonnan előkerült még kettő, azokat is megtömte. A küszöbnél azonban megállt, mintha nem bírná ki utolsó mondat nélkül.
— Ezt még meg fogod bánni.
— Lehet — mondta Eszter halkan.
Nem gúnyból válaszolt így. Tényleg számolt vele, hogy nem lesz könnyű. Tudta, jöhetnek majd éjszakák, amikor a telefon után nyúlna, és azt mondaná: gyere vissza. Sejtette, hogy az üres lakás eleinte rá fog nehezedni. Nem ringatta magát mesékbe.
Csakhogy valami mást is biztosan tudott.
Gábor még egy hétig maradt nála. Alig szóltak egymáshoz. Külön szobákba húzódtak, a konyhában udvariasan kerülgették egymást, mintha két idegen lennének, akik egy drága szállodában rekedtek egy törölt járat miatt. A következő szombaton aztán Gábor elővette a bőröndjét, és pakolni kezdett.
— Anyámnál leszek egy ideig — közölte.
— Rendben.
— Eszter. — Az előszobában megtorpant, kezében a kabátjával. — Én nem így akartam.
Eszter ránézett. Arra a férfira, akit valamikor ő választott magának. Gábor nem volt gonosz ember. Az talán egyszerűbbé tette volna az egészet. Ő csak gyenge volt. Olyan mélyen és olyan régóta, hogy már maga sem vette észre, mennyire.
— Tudom, Gábor — válaszolta. — Nem akartad. Csak hagytad, hogy így legyen.
Az ajtó becsukódott mögötte.
Júlia egy óra múlva érkezett. Pizzát hozott, és ami még fontosabb: nem hozott magával felesleges kérdéseket. Leültek a konyhába, ettek, és egészen hétköznapi dolgokról beszélgettek. Munkáról, egy új sorozatévad első részeiről, arról, hogy a Park utcai kis téren végre normális padokat tettek ki. Két felnőtt nő péntek esti, csendes, átlagos beszélgetése volt.
— És te hogy vagy? — kérdezte Júlia a végén.
Eszter elgondolkodott, mielőtt felelt volna.
— Jól. Komolyan mondom, jól.
— Nem ijeszt meg, hogy egyedül maradtál?
— De — ismerte be Eszter. — Csak ez már nem ugyanaz a félelem. Nem az, amelyikkel eddig éltem.
Júlia bólintott. Nem faggatta tovább. Tudta, mikor kell hallgatni; Eszter többek között ezért szerette annyira.
Miután a barátnője elment, Eszter végigsétált a lakáson. Minden helyiségben felkapcsolta a lámpát, nem különösebb okból, csak hogy világos legyen. A tálalóból kiszedte az idegen bögréket, amelyeket Mária valamiért ott hagyott. A kamrában visszarakta a saját üvegeit a régi helyükre, pontosan oda, ahol mindig is álltak.
Apró mozdulatok voltak ezek. Semmi látványos, semmi hősi.
Mégis, az a tudat, hogy ez az ő lakása, az ő polcaival, az ő rendjével, este tizenegykor, abban a csöndben, amelyet most már ő választott, különös súlyt kapott. Fontosnak tűnt. Talán fontosabbnak, mint bármi az elmúlt hónapokban.
Nem tudta, mi következik. Bíróság, iratok, megbeszélések, esetleges viták. Könnyen lehetett, hogy Gábor még felbukkan, nem hozzá visszatérni, hanem követelésekkel, ügyvéddel, új érvekkel. Mária is kitalálhatott bármit; nem olyan asszony volt, aki az utolsó szó nélkül feláll az asztaltól.
De mindez akkor még a holnap gondja volt.
Eszter lekapcsolta a mennyezeti lámpát, csak a kanapé melletti állólámpát hagyta égve. Elővette azt a könyvet, amelyet három hónapja nem tudott befejezni, megkereste benne a behajtott sarkú oldalt, és végre olvasni kezdett.
Az ablakon túl a város zaja halkan morajlott. Ismerősen, megszokottan, mintha semmi sem változott volna.
Ő pedig olvasott.
A tárgyalásra szeptemberben került sor. Gyorsan lezajlott, szinte eseménytelenül, minden nagy jelenet nélkül. Andrásnak igaza lett: a lakás Eszternél maradt, komolyabb vita sem kerekedett belőle. A papírok rendben voltak, a vásárlás története világos, támadhatatlan. Gábor ügyvéddel érkezett, de nemigen akadt mit felosztani. Csak a házasság alatt szerzett közös vagyon jöhetett szóba, abból pedig öt év alatt nagyjából annyi gyűlt össze, amennyi egy teherliftben is kényelmesen elfért volna.
Mária nem jelent meg a bíróságon. Eszter ezen már meg sem lepődött.
Az ülés után kilépett az épület elé, megállt a lépcsőn, és arcát az őszi nap felé fordította. A szeptember meglepően meleg volt, szelíd, puha fényű; mintha a nyár még mindig nem döntötte volna el, hogy távozni akar-e. A közelben frissen lehullott levelek zizegtek a járdán.
Gábor a kapunál érte utol.
— Eszter.
Megfordult.
A férfi másnak látszott, mint nyáron. Talán lefogyott, talán csak az arca rendeződött át valamiféle véglegesebb formába. Élesebben körvonalazódott, mint egy kép, amelyet végre fókuszba állítottak.
— Szerettem volna mondani valamit — kezdte, aztán elhallgatott egy pillanatra. — Igazad volt. Mindenben.
Eszter nézte őt, és arra gondolt, hogy öt évvel korábban ezek a szavak kifordították volna a világot a sarkaiból. Vágyott rájuk, várta őket, képzeletben újra meg újra megalkotta a pillanatot, amikor Gábor végre kimondja. Most pedig itt voltak, elhangzottak, és odabent mégsem történt semmi. Csak csönd lett. Egyszerű, tiszta csönd.
— Tudom — felelte.
Nem kegyetlenül mondta. Csak őszintén.
Aztán külön irányba indultak. Eszter a metró felé, Gábor a parkolóhoz. Ahogy ment, Eszter arra gondolt, talán ilyen a valódi befejezés. Nem hangos, nem szép, nincs alatta zene, nem zárul nagy mondattal. Csak két ember, aki ugyanarról a pontról elindul két különböző út felé.
Este felhívta az anyját. Régóta halogatta már, mindig akadt valami ürügy, ami miatt későbbre tette. Most sokáig beszéltek, mindenféléről és semmiről. Apróságokról, értelmetlenségekről. Az anyja nevetett egy történeten a szomszéd macskájáról, és Eszter is vele nevetett. Könnyedén. Erőlködés nélkül.
Amikor letette a telefont, odament az ablakhoz. Az udvaron égtek a lámpák, a rugós faló ugyanott állt, ahol korábban: rozsdavörösen, kopott festékkel, kissé ütötten.
Eszter nézte, és elmosolyodott.
Mégiscsak kitart.