A csend hirtelen szinte tapinthatóvá vált.
Gábor nem pirult el, nem pattant fel, és még csak nem is vágta rá azonnal, hogy ez képtelenség. Egyszerűen csak lesütötte a szemét. Eszternek ennyi is elég volt; sokkal többet mondott bármilyen magyarázkodásnál.
— Ki beszélt erről?
— Nincs jelentősége.
— Ez… ez nem úgy van, ahogy te gondolod.
— Rendben — felelte Eszter nyugodtan. — Akkor mondd el, hogyan van.
Gábor azonban nem mondta el. Legalábbis nem úgy. Hosszan beszélt, körbe-körbe járta ugyanazokat a mondatokat: nehéz időszak, nem volt komoly, te mindig dolgozol, folyton fáradt vagy. Eszter hallgatta, és közben arra gondolt, milyen különös az ember. Még akkor is önmagáról beszél, amikor végre valaki másról kellene.
— Petrának hívják — bökte ki végül Gábor, mintha ettől bármi más megvilágításba kerülne. — Közös ismerősökön keresztül találkoztunk. Nem történt semmi. Vagyis… majdnem semmi.
A „majdnem” volt az a szó, amely mindent a helyére tett.
— Értem — mondta Eszter.
A fal túloldaláról Mária nevetése hallatszott; valamin jóízűen mulatott a tévé előtt, hangosan, elégedetten. Abban a nevetésben volt valami, amitől Eszterben egyszerre megvillant egy gondolat. Vajon az anyósa tudott róla? Mindig túlságosan nyugodt volt. Túlságosan biztos magában. Ez a költözésről szóló beszélgetés, Gábor tegnapi ultimátuma… nem állt össze ez az egész túl szabályosan?
Eszter felállt.
— Hová mész? — kérdezte Gábor.
— Mindjárt jövök.
Kiment a nappaliba. Mária felemelte tekintetét a képernyőről, és Eszter egy pillanatra valami éleset látott a szemében. Nem meglepetést. Inkább várakozást.
— Mária — szólalt meg Eszter. — Tudott Petráról?
Az asszony pislogott egyet, aztán vállat vont. Túl gyorsan. Túl könnyedén.
— Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Eszter pulzusa felgyorsult, de nem félelemből. Hanem mert megértette. Ebben a „fogalmam sincs”-ben pontosan az volt, aminek nem lett volna szabad ott lennie: közöny ott, ahol megdöbbenésnek kellett volna következnie.
Visszament a hálóba, becsukta maga mögött az ajtót, és leült az ablak melletti székre. Odakint lassan besötétedett; a város átcsúszott estéből éjszakába, a szomszéd házak ablakaiban egymás után gyúltak ki a fények. Idegen életek, idegen világosságok.
Gábor még mindig az ágy szélén ült.
— Ő tudta — mondta Eszter. Nem kérdezte. Kijelentette.
— Eszter…
— Gábor, csak egyet kérek tőled. Mondd ki az igazat. Legalább egyszer az életben. Egyszerűen csak az igazat.
A férfi sokáig a saját kezét bámulta. Aztán anélkül, hogy felnézett volna, halkan megszólalt:
— Ő mutatott be minket egymásnak. Februárban. Azt mondta, Petra rendes lány, vele könnyebb lenne.
Eszter lassan bólintott.
— Könnyebb, mint velem.
— Én ilyet nem mondtam.
— De gondoltad.
Gábor nem felelt. A hallgatás is válasz volt, és ezt mindketten tudták.
Hát így nézett ki belülről ez az egész történet. Mária, aki soha nem fogadta el őt menyként, aki öt éve úgy járt-kelt ebben a lakásban, mintha ellenséges területen lépkedne, egyszerűen keresett helyette valaki mást. Csendben, módszeresen, mosolyogva. Összehozta a fiát a „rendes lánnyal”, egy kicsit megtolta a dolgokat, aztán várt. Végül megérkezett a befőttesüvegeivel és a szatyraival, hogy befejezze, amit elkezdett.
A tegnapi ultimátum nem hirtelen ötlet volt. Az egy előadás utolsó felvonása volt, amelyről Eszter addig azt sem tudta, hogy nézője.
Másnap korán kelt. Amíg a többiek még aludtak, kávét főzött, állva megitta a tűzhely mellett, majd három üzenetet írt: az ügyvédnek, a munkahelyére és Júliának. Ezután felöltözött, felkapta a táskáját, és elindult.
Reggel hétkor a város egészen más arcát mutatta. Csendesebb volt, kissé álmos, az aszfalt nedves szagával és a sarokpékségből kiszökő friss sütemény illatával. Eszter elsétált a Park utcai kis térig, és leült egy padra. Nem messze tőle egy idős férfi tacskót sétáltatott; a kutya fontoskodva szimatolt végig minden bokrot, komolyan, teljes átéléssel. Eszter figyelte, és arra gondolt: talán pontosan így kellene élni. Menni előre, tenni a dolgunkat. Felesleges mondatok nélkül.
Fél kilenckor felhívta Andrást.
— Kezdjük el — mondta.
— Biztos benne?
— Teljesen.
Gábor péntek este találta meg az iratokat. A boríték a konyhaasztalon feküdt, egy sótartóval lesúlyozva. Felnyitotta, végigolvasta, aztán újra elolvasta. Végül kilépett az előszobába, kezében a papírral.
— Ez meg mi?
— Értesítés a bontóper megindításáról — válaszolta Eszter. — Minden benne van. Olvasd el alaposan.
— Nem tudtál volna előbb szólni?
— Te szóltál előre az ultimátum előtt?
Mária ekkor bukkant fel a nappali felől, pongyolában, egy pohár teával a kezében. Ránézett a fia kezében lévő lapokra, aztán Eszterre. Öt év óta először nem talált azonnal mondanivalót.
— Mária — fordult hozzá Eszter —, kérem, pakolja össze a holmiját. Még ma.
— Ez a fiam otthona — kezdte az asszony.
— Nem. Ez az én lakásom. Papírok szerint is. A fia pontosan tudja.
— Gáborkám! — Mária a fiához fordult azzal az arckifejezéssel, amely eddig mindig hatásosnak bizonyult: sértett anya, igazságtalanság, állj mellém. Gábor azonban mozdulatlanul állt, és a kezében lévő iratot nézte. Mintha csak most fogta volna fel igazán, mi áll benne. Számok, jogi megfogalmazások, pecsétek. Nincs közösen szerzett vagyon, a lakás házasság előtti különvagyon, megosztásra nem kerül sor.
— Nem tehet ki minket — mondta Mária, immár jóval halkabban.