Olyan idegen volt abban a pillanatban, mintha nem is ugyanaz az ember állna előtte. A hangja is megváltozott, amikor kimondta azt, amire Eszter egyáltalán nem számított:
— Dönts most. Vagy az anyám marad, vagy én megyek, és viszek mindent.
A csend alig tartott tovább néhány másodpercnél.
— Rendben — felelte Eszter. — Akkor vidd.
Gábor szemmel láthatóan nem fogta fel azonnal. Kissé oldalra billentette a fejét, mint aki rosszul hallott valamit.
— Tessék?
— Azt mondtam, vidd. Menj el. — Eszter betette a bögréjét a mosogatóba, hátat fordított neki, és egészen higgadtan hozzátette: — Csak szólj az ügyvédnek, hogy a lakás az én nevemen van. Még az esküvő előttről. Ezzel ő is tisztában van.
A fal túloldalán tovább mormogott a tévé. Mária éppen valami kabarétréfán nevetett.
Gábor ott maradt a konyha közepén, és úgy bámulta a feleségét, mintha most látná először életében.
Aznap éjjel a nappaliban feküdt le. Nem csapta be az ajtót, nem kiabált, nem rendezett jelenetet; ez a néma visszavonulás valahogy még nyugtalanítóbb volt. Eszter a sötét hálóban feküdt, és a plafont nézte. Odakint elhaladt egy autó, a fényszóró csíkja végigsiklott a falon, aztán eltűnt.
Nem sírt. Ez lepte meg a legjobban. Azt hitte, majd jönnek a könnyek, már-már készült rájuk, mint valami elkerülhetetlen rohamra. De belül csend volt. Nem üresség, inkább béna, mély némaság. Olyasmi, mint amikor egy hosszú láz után végre lemegy a hőmérséklet.
Reggel Mária úgy reggelizett, mintha előző este semmi nem történt volna. Vajazta a kenyerét, kortyolgatta a teáját, közben a telefonját görgette. Gábor mellette ült, gyűrötten, kialvatlan arccal, vörös szemekkel. Eszterre rá sem nézett.
— Ma be kell mennem a belvárosba — jelentette ki Mária. — Gáborkám, elviszel?
— Anya, dolgoznom kell.
— És? Útba esik.
Gábor csak bólintott. Eszter töltött magának kávét, felkapta a táskáját, és köszönés nélkül elindult.
A munkahelyén képes volt összeszedni magát. Ehhez értett. Klinika, kórtermek, kezelések, emberek. Itt legalább minden világos volt: adódott egy feladat, és meg kellett találni a megoldását. Nem úgy, mint otthon.
Ebédszünetben felhívta Júliát, a barátnőjét, akit még az egyetemről ismert.
— Azt mondta, elvisz mindent — mesélte Eszter. — Én pedig azt feleltem neki, hogy vigye.
A vonal másik végén kis szünet támadt.
— Ezt most komolyan mondod? — kérdezte Júlia.
— Teljesen.
— És hogyan tovább?
— Fogalmam sincs. De a lakás az enyém. Most ez a legfontosabb.
Júlia még egy darabig hallgatott, aztán óvatosabb hangon szólalt meg:
— Eszter… már régóta el akarok mondani valamit. Csak ne haragudj rám.
Eszterben valami megmozdult. Az a fajta előérzet volt, amelyik ritkán téved.
— Mondd.
— Márciusban láttam Gábort. A Keleti pályaudvarnál. Egy nővel volt. Beültek egy kávézóba, és ő fogta a kezét. Nem akartam szólni, mert azt gondoltam, talán csak kolléga, talán félreértem… De azok után, amit most mondtál…
Eszter hosszú ideig nem válaszolt.
— Hogy nézett ki?
— Fiatal volt. Úgy huszonnyolc körül. Hosszú, világos haja volt. Sokat nevetett.
Eszter megköszönte, elköszönt, és zsebre tette a telefonját. Kiment a folyosóra, megállt az ablaknál. A klinika udvarán három nyírfa állt: fehérek, egyenesek, nyugodtak. Addig nézte őket, amíg a légzése újra egyenletes nem lett.
Hát így állnak.
Nem sietett haza. A műszak után bement a Kossuth Lajos utcai jogi tanácsadó irodába. Kicsi hely volt a második emeleten, üvegajtóval, papír- és kávéillattal. András, az ügyvéd, aki annak idején a lakásvásárlásnál is segített neki, időpont nélkül is fogadta.
Eszter röviden, felesleges részletek nélkül sorolta el a tényeket. András figyelt, közben jegyzetelt.
— A lakás egyértelműen az öné — mondta végül. — A házasság előtt szerezte, az ön nevére került. Közös vagyonból nem történt rá jelentősebb ráfordítás?
— Nem. A felújítást is én csináltattam, még az esküvő előtt.
— Rendben. A másik kérdés: ha hűtlenségre gyanakszik, ennek önnél van jelentősége a válás szempontjából?
— Emberileg igen. Jogilag?
— A bíróság ezt általában nem kezeli döntő tényezőként. De ha bizonyíték van, azt érdemes rögzíteni.
Amikor Eszter kilépett az utcára, még világos volt. Meleg júniusi este ereszkedett a városra, az emberek munkából tartottak hazafelé. Minden teljesen hétköznapinak látszott. Csak benne mozdult el valami, és került át végleg egy másik helyre: fájdalmasan, de pontosan.
Otthon Mária a kanapén ült, Eszter plédjébe burkolózva, és sorozatot nézett. Gábor a konyhában matatott; szokatlan látvány volt, mert szinte soha nem főzött.
— Főztem tésztát — mondta anélkül, hogy megfordult volna. — Kérsz?
— Nem, köszönöm.
Eszter bement a hálóba, átöltözött. A falon túlról behallatszott, ahogy Mária fennhangon kommentálja a sorozatot saját magának: „Na, ez aztán ostoba”, „Most meg minek?”, „Ja, hát így már értem.”
Gábor benézett az ajtón.
— Eszter. Beszélnünk kell.
— Egyetértek.
Belépett, és behúzta maga mögött az ajtót. Az ágy szélére ült, nem mellé, hanem egészen a peremére, mintha csak vendég lenne.
— Tegnap elragadtattam magam — kezdte.
— Tudom.
— Anyám nyomást gyakorol rám, ezt te is látod. Ő mindig ilyen. Én nem akartam…
— Gábor. — Eszter egyenesen a szemébe nézett. — Márciusban a Keleti pályaudvarnál jártál? Egy kávézóban?