— Ebből elegem van! — Gábor olyan erővel vágta a telefonját a kanapéra, hogy az lepattant róla, és a padlón kötött ki. — Te mindig kitalálsz valamit! Csak ürügyeket keresel, hogy anyám ne jöhessen ide!
Eszter nem fordult meg rögtön. Az ablaknál állt, az udvart figyelte. Lent egy magára hagyott rugós lovacska ringott a szélben, valami gyerek felejthette ott. Vörös volt, kopott, több helyen lepattogzott róla a festék. Eszternek hirtelen az jutott eszébe, hogy ő is pontosan ilyen: még áll, még tartja magát, de a felszín már régen megadta magát.
— Nem találok ki semmit — felelte végül, és lassan hátrafordult.
— Dehogynem! Mindig ezt csinálod! — Gábor a levegőbe bökött az ujjával. — Akárhányszor jönne, nálad vagy migrén van, vagy munka, vagy az, hogy „fáradt vagyok”. Ő az anyám! Felfogod? Az anyám!
Eszter végignézett a férjén: a kipirult arcán, ökölbe szorított kezén, a gyerekes sértettségén. Magában csak ennyit gondolt: harmincnégy éves, és még mindig nem nőtt fel. A macis nyakkendőt is az anyja választotta neki. A zoknikat dobozszámra ő hozta. Még a sampon is tőle érkezett, mert az „bevált, jó és nem drága”.
Öt éve házasodtak össze. Eszter akkor még azt hitte, Gábor egyszerűen nagyon ragaszkodik a családjához. Ez szép tulajdonságnak tűnt. Később azonban rájött: amit lát, az nem szeretet. Inkább függőség.
Mária pénteken, pont délben állított be, természetesen előzetes szólás nélkül. Ahogy mindig.
Eszter meghallotta a csengőt, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Munkaruhában volt: egy magánklinikán dolgozott vezető ápolóként, aznap pedig fejfájás miatt fél nappal hamarabb hazajött. Fehér köpeny volt rajta, a haja feltűzve. Kinyitotta az ajtót.
Mária két szatyorral a kezében állt a küszöbön, olyan arccal, mint aki ellenőrzésre érkezett. Hatvanéves, erős testalkatú asszony volt, hátrafésült, dermedten aszfaltszínű hajjal. A blúza fölött virágmintás otthonkát viselt; mindig úgy nézett ki, mintha a fiához való beköltözés nem terv, hanem állandó életállapot lenne nála.
— Ja, itthon vagy — jegyezte meg az anyósa, és úgy haladt el Eszter mellett, mintha az csupán egy fogas volna. — Gábor hol van?
— Dolgozik.
— Hm. — Mária letette a szatyrokat az előszoba közepére. — Nem baj, megvárom.
Bement a konyhába, körbenézett azzal a tekintettel, amellyel egy tisztiorvos vizsgálódik, majd felemelte annak a levesnek a fedőjét, amelyet Eszter még reggel főzött.
— Ez meg micsoda?
— Leves. Csirkeleves.
— Elég híg — állapította meg Mária. — Gáborkám nem szereti az ilyet. Én gyerekkora óta rendes, tartalmas ételhez szoktattam. Néha megkérdezhetnéd.
Eszter nem válaszolt. Régen megtanulta, hogy a hallgatás az egyetlen használható módszer: csendben maradni, amíg a vendég kifárad a beszédben. Csakhogy Mária soha nem fáradt ki.
Az anyósa végigjárta a lakást, mintha ő lenne a tulajdonos. Benézett a fürdőbe, rosszallóan megcsóválta a fejét a zuhanyfüggöny láttán, mert „már sötétedik, cserélni kellene”. Megnyomkodta a kanapén lévő párnát is, és közölte, hogy túl puha, „márpedig Gábornak, ha nem tudnád, érzékeny a háta”. Aztán elővett a szatyorból néhány üveg házi befőttet és savanyúságot, majd elkezdte bepakolni őket a kamrapolcokra, közben Eszter holmijait úgy rakosgatva ide-oda, mintha egy idegen sakktáblán tologatná a figurákat.
— Mária — szólalt meg Eszter halkan. — Megkértem már, hogy ne rendezze át a dolgaimat.
— Én jobban tudom, minek hol a helye. Van tapasztalatom. — A „tapasztalat” szót olyan súllyal ejtette ki, mintha államtitokról beszélne.
Eszter kiment az erkélyre, és felhívta a barátnőjét. Nem is igazán beszélgetni akart, csak levegőhöz jutni, pár percre másra figyelni.
Gábor este hétkor ért haza. Amint meglátta az anyját, felragyogott az arca, megölelte, aztán azonnal mellé telepedett a kanapéra, pontosan úgy, mint kisfiú korában. Halkan beszélgettek valamiről. Eszter közben megterített, és fél füllel elkapott néhány töredéket: „ő mindig ilyen”, „te is érted”, „én megmondtam”.
Vacsora közben Mária alig evett, fintorgott, és kétszer is kenyeret kért, noha a kenyér közvetlenül előtte volt. Aztán hirtelen megszólalt:
— Gábor, beszélni akartam veled. Tudod, hogy a Fényes utcai lakás kiadó? Az, ahol Balázs lakott. Háromszobás, második emelet. Nekünk pont elég lenne.
Eszter abbahagyta a rágást.
— Anya, mi itt lakunk — mondta Gábor óvatosan.
— Tudom, hol laktok. Én azt mondom, költözzünk át. Együtt. Ott nagyobb a hely, én meg segítenék nektek. — Mária Eszterre nézett, és olyan mosolyt küldött felé, amely a szeméig már nem jutott el. — Eszternek is könnyebb lenne, igaz?
Eszter letette a villát.
— Mária, ez a lakás az enyém. Még az esküvő előtt vettem. Én innen nem költözöm sehová.
— Na tessék — sóhajtott fel az anyósa, és hátradőlt a széken. — Tudtam én. Mindig csak az, hogy „az enyém”, meg „az enyém”. Gáborkám, hallod, hogyan beszél?
— Eszter… — kezdte halkan Gábor.
— Nem. — Eszter felállt. — Nyugodtan elmondtam. Ez a lakás az enyém. Ez nem vélemény, hanem tény.
Mária összeszorította a száját, majd látványosan elkezdte leszedni az asztalt, bár senki sem kérte rá. Pontosan azért tette, hogy minden mozdulatából érződjön: megsértődött, és most már csak kényszerből „segít”.
Éjszaka Gábor a konyhában szólalt meg, miközben az anyja a szobában tévét nézett:
— Megbántottad. Lehettél volna egy kicsit finomabb.
— Öt éven át finom voltam — válaszolta Eszter.
— Ő az anyám.
— Tudom.
Gábor egy ideig nem mondott semmit. Aztán felemelte rá a tekintetét.