Se gyereked, se egy macskád sincs, minek neked ekkora lakás?
Három lépést tettem előre, egészen az asztal széléig. A rokonok egyszerre dermedtek meg. Még az ötéves Márk is abbahagyta a tablet böködését, és felnézett rám.
– Én Nórának nem adtam engedélyt arra, hogy itt lakjon – mondtam, egyenesen Éva szemébe nézve. – Ahogy Gábornak sem adtam jogot ahhoz, hogy az én kulcsaimmal rendelkezzen. Ez az én lakásom. Az én nevemen van, az én pénzemből vettem, még jóval azelőtt, hogy egyáltalán tudomást szereztem volna a maguk családjáról.
– Hát így beszélsz te velünk? – Éva hangosan kifújta a levegőt, az arca pillanatok alatt vörösre váltott. – Mi jó szívvel fordultunk hozzád! Én a saját lányomat próbálom megmenteni, beleszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy az unokám abban a nyomorult albérletben él, részeges szomszédok között, vékony falak mögött! Kemény vagy, Eszter. Kőkemény. Csak a dobozaid járnak a fejedben, meg az a pár forint haszon! Gábor megengedte nekünk, ő itt a férfi, nem? Vagy neki már szava sincs a saját családjában?
– Ebben a lakásban nincs döntési joga – feleltem, aztán Nóra felé fordultam. – Nóra, kérlek, állj fel.
A sógornőm összerezzent, és riadtan az anyjára pillantott.
– Állj fel, és add ide azt a kulcscsomót, amit Gábortól kaptál – ismételtem meg, miközben kinyújtottam a kezem.
– Anya… – nyögte ki Nóra alig hallhatóan, és még jobban belesüppedt a szék támlájába.
– Ezt nem mered! – csattant fel Éva, és közénk lépett. – Semmit nem fog neked odaadni! Gábor, hát szólj már rá! Mit ülsz ott, mint egy szobor, miközben az anyádat meg a húgodat kidobják a házból?
Gábor végre felemelte a fejét. Az arca szürke volt, szinte beteges, a szája idegesen remegett.
– Eszter… tényleg, beszéljük ezt meg később, otthon – szólalt meg halkan, könyörgő, bizonytalan hangon. – Minek ezt mindenki előtt… Anya csak segíteni akart Nórának. Ideiglenesen maradt volna itt, amíg Márk óvodába nem kerül, aztán úgyis elmennek. Ne csináld már ezt…
Nem vártam meg, amíg tovább magyarázkodik. Kikerültem Évát, odanyúltam Nóra kardigánjának félig nyitott zsebéhez, és kirántottam belőle a nehéz kulcscsomót. A fémek csilingelve ütődtek egymáshoz. Pontosan azok voltak: a három másolat, amelyeket a Bartók Béla úti kulcsmásolónál készíttetett valaki.
– Ennyi volt – mondtam, és a táskámba süllyesztettem a kulcsokat. – A vendégség véget ért. András bácsi, legyen szíves, segítsen Évának összeszedni az ételes dobozokat az asztalról. Nóra, fogd a gyereket, és pakolj össze. Fél órán belül senki ne legyen itt.
– Te… hát mi… – Éva torkán akadt a szó a felháborodástól. Az a színpadias, mindent eldöntő magabiztosság, amellyel addig uralta a helyzetet, hirtelen úgy eresztett le, mint egy kiszúrt lufi. Súlyos, tompa csend zuhant a szobára. Éva kerekre nyílt szemmel bámult rám, és a tekintetében, amióta ismertem, most először láttam valódi, leplezetlen döbbenetet. Egyetlen mondat sem jutott eszébe.
Megfordultam, és elindultam az ajtó felé. A küszöbnél még megálltam, de nem néztem vissza.
– Gábor, a közös albérletünk kulcsait tedd le az előszobaszekrényre. A holmijaidat ma este összepakolom, és kirakom a folyosóra. Nem fogok tovább együtt élni valakivel, aki ellopja a kulcsaimat, csak hogy az anyjának megfeleljen.
Kiléptem a lépcsőházba, és határozottan behúztam magam mögött az ajtót. A betonlépcsőkön lefelé haladva a lépteim száraz, éles visszhangot vertek.
Saját fény
A zárnyitó szolgálat embere gyorsan megérkezett, nagyjából negyven perccel azután, hogy felhívtam. Szótlanul letérdelt az előszobában, kirakta maga mellé a szerszámait, elővett egy gyári fóliába csomagolt, fényes, új zárbetétet, és munkához látott. A fém reszelős hangja, ahogy a szerszám a zárral találkozott, furcsa módon megnyugtatott.
A rokonság negyedórával korábban távozott. Egyetlen szót sem szóltak, libasorban indultak lefelé a lépcsőn. András bácsi a feltekert abroszt vitte a hóna alatt, Éva pedig a megszeppent Márkot fogta kézen. Gábor ment leghátul, Nóra táskájával a kezében. Rám egyszer sem nézett.
A kisebbik szoba ablakpárkányán ültem. Az üres lakásban még érződött a takarítás szappanos, tiszta illata, de a konyhából enyhe sültcsirke-szag is beszivárgott; Éva ott felejtette a húst egy műanyag dobozban az ablak mellett.
– Kész is van, asszonyom – állt fel a szerelő, és egy rongyba törölte a kezét. – Itt van öt darab új kulcs. A régieket nyugodtan kidobhatja, többé semmit nem nyitnak. Tizenegyezer-kétszáz forint lesz.
A banki alkalmazáson keresztül fizettem ki, telefonszámra indított utalással. A férfi összeszedte a szerszámait, udvariasan elköszönt, majd halkan behúzta maga mögött a nehéz bejárati ajtót.
Egyedül maradtam.
Kimentem a konyhába, megfogtam a csirkés dobozt, és a mosogató alatti szemetesbe hajítottam. Ugyanoda került András bácsi megkezdett üveg gyógynövényes likőrje is. Aztán eligazítottam a radiátor csövén száradó törülközőt.
Ezután kinyitottam a táskámat. A rejtett zsebből elővettem az iratokat, majd kihalásztam azt az apró ezüst kulcstartót is, amelyen a szürke agyagmadár függött. Azt, amelyet Gábor kulcscsomójáról vettem le. A kis madár nem volt tökéletes: az egyik szárnya enyhén félresikerült, a felületét pedig finom repedésháló borította az égetés után.
Letettem a nagyobbik szoba üres ablakpárkányára. A szürke műanyagon aprónak és magányosnak látszott. Mégis oda tartozott. Ahogy én is.
Odamentem az ablakhoz. Az udvar sötétbe borult, csak a bejárat melletti lámpa világított bágyadtan, és a fény éppen kirajzolta egy régi, rozsdás garázs sarkát. Holnap el kellett mennem a raktárba, átvenni az új fa dekupázsalapokat, és jóváhagyni a harmadik üzlet beosztását a Rákóczi úton. Rengeteg munka várt rám.
De először végre az én lakásomban ébredhettem. A saját kulcsaimmal. A saját csendemben.