Igen, ma estére. Nagyon fontos lenne. Természetesen kifizetem a sürgősségi felárat is. Mennyi? Tizenkétezer forint? Rendben, akkor öt órára várom a kollégáikat.
Mire odaértem a Rákóczi utcai házhoz, a bejárat előtt már ott parkolt a takarítócég fehér, feliratos furgonja. Két nő kék munkaruhában éppen vödröket, felmosókat és ormótlan ipari porszívókat pakolt ki belőle. Felmentem a negyedikre, elővettem a saját kulcsomat, és kinyitottam az ajtót.
Odabent friss festék és tapétaragasztó szaga keveredett a még nyirkos levegővel. A nagyobbik szobában, a tisztára mosott linóleum közepén három hatalmas kartondoboz tornyosult, mindegyiken ugyanannak a bútoráruháznak az emblémája virított. A kanapé már a helyén állt. Ezek szerint a szállítók korábban érkeztek, és valahonnan nekik is volt kulcsuk. Olcsó, szürke, vastagon bordázott huzatú darab volt, az ablak alatti falat szinte teljesen elfoglalta.
– Hol kezdjük, főnökasszony? – kérdezte a takarítók közül az idősebb, miközben a folyosóra támasztotta a felmosót.
– A konyhával kezdjenek, kérem – mondtam, és közben benéztem a kisebb szobába. – A folyosót is alaposabban mossák fel. Nincs nagy kosz, inkább csak az építési port kell eltüntetni.
Leültem az ablakpárkányra. Az ablak az udvarra nézett, ahol a játszótéren egy fiatal anya üres hintát lökdösött maga előtt, mintha a mozdulat már a kezében maradt volna. A nap lassan lebukott a szomszédos panelház teteje mögé. A telefonom megzizzent az ölemben. Éva hívott.
– Eszterkém, szia még egyszer! – csordult túl a hangja a művi kedvességtől. – Mondd csak, holnap Gáborral négy óra körül ráértek? Úgy alakult, hogy tartanánk egy kis családi vacsorát. Van is rá okunk, méghozzá ünnepi! Nóra ribizlis pitét süt, András bácsi is megígérte, hogy benéz. Gyertek el, rendesen megadjuk a módját.
– És hol lesz ez a vacsora, Éva? Valamelyik étteremben? – kérdeztem, közben azt figyeltem, ahogy az egyik takarítónő gondosan áttörli a szegélylécet az új szürke kanapé alatt.
– Ugyan már, minek szórnánk a pénzt étteremre? – nevetett fel röviden, diadalmas éllel a hangjában. – Majd meglátod a helyszínen. Átküldöm neked a címet üzenetben, Gábor úgyis tudja, merre kell menni. A lényeg, hogy te is gyere, ne kezdd megint a boltos kifogásaidat. Várunk!
Mielőtt bármit felelhettem volna, bontotta a vonalat. Egy perc sem telt el, már meg is érkezett az SMS: „Rákóczi utca 14., 48-as lakás. Ne késsetek!”
A kabátzsebembe csúsztattam a telefont. Aztán elővettem a másik kulcscsomót, amelyet reggel Gábor kabátjából vettem ki. A vastag karikán ott himbálózott az az ezüstös kulcstartó, rajta a kis agyagmadárral, amelyet évekkel korábban a saját kezemmel formáztam. Szürke madár volt, az egyik szárnya elmosódott; akkoriban kapkodtam, nem vártam meg rendesen, hogy az agyag kiszáradjon az égetés előtt. Most már nem kedves emléknek tűnt, hanem valami idegen, pimaszul az életembe tolakodó jelenlét jelének. Leakasztottam a karikáról, és mélyen a táskám zsebébe süllyesztettem, az irataim mellé.
A VISSZAFORDULÁS PONTJA
Szombaton délután négykor már messziről hallani lehetett a zsivajt a Rákóczi utca 14. negyvennyolcas lakásának ajtaja mögül. Lift nem volt, gyalog mentem fel, és minden emeletnél arra figyeltem, hogy egyenletesen vegyem a levegőt. A félig nyitva hagyott fém ajtón át sült csirke illata szivárgott ki, mellé pedig András bácsi harsány nevetése.
Megnyomtam az ajtót, és beléptem.
Az előszobában, az én vadonatúj lábtörlőmön már idegen cipők egész halma hevert: Éva kitaposott ünneplő cipője, Nóra olcsó sportcipője, András bácsi nehéz bakancsa. A nagy szobában egy konyhaasztal köré gyűltek mindannyian; fogalmam sem volt, honnan kerítették, talán András bácsi hozta el a nyaralóból a kocsijával. Az új szürke kanapémon öt éves Márk terpeszkedett tablettel a kezében, és a cukortól ragacsos ujjaival összemaszatolta a friss kárpitot.
Éva a szoba közepén állt, a legjobb, lurexszálas ünnepi ruhájában, mintha legalábbis valami hivatalos megnyitón lenne. Gábor kicsit távolabb ült egy hokedlin, és éppen azt a házi ágyaspálinkát töltögette felespoharakba. Amikor megláttak, a nevetés egy pillanatra elhalt. Éva azonban azonnal széttárta a karját, és felém indult.
– Nahát, megjött Eszter! A mi elfoglalt üzletasszonyunk! – jelentette be fennhangon, a többiek felé fordulva. – Gyere, Eszterkém, ülj le az asztalhoz, állva nem lehet rendesen beszélgetni. Mi itt szépen lassan belakjuk a helyet. Látod, milyen jól mutat ez a kis kanapé? Mintha mindig is ide tervezték volna!
Nem mozdultam. Az ajtófélfa mellett maradtam, a kabátomat sem vettem le.
– Mi folyik itt, Éva? – kérdeztem.
A hangom engem is meglepett. Halk volt, nyugodt, egyetlen remegő vagy hisztérikus hang sem csúszott bele.
Éva egy másodpercre megtorpant, aztán felvette azt az arcát, amelyet akkor használt, amikor bölcs, türelmes, mindent jobban tudó felnőttként akart viselkedni. Odalépett Nórához, aki lehajtott fejjel ült, és a táskáját szorította magához.
– Eszter, most miért viselkedsz úgy, mintha idegenek lennénk? – mosolygott rám leereszkedően, mintha egy értetlen gyereket próbálna megnevelni. – Hiszen minden teljesen világos. Nóra végre kiköltözött abból a nyirkos kis albérleti lyukból a gyerekkel együtt. Tegnap áthoztuk a holmijait. Gábor segített összerakni a szekrényt. Ez a lakás nálad csak üresen állt volna, a felújítás meg gyönyörű lett, Balázs tisztességes munkát végzett. Hát csak nem adod oda aprópénzért vadidegeneknek, igaz? A családnak össze kell tartania. Mi meg gondoltuk, tartunk Nórácskának egy szerény lakásavatót. Tiszta családi ünnep.
Gábor gyorsan elfordította a fejét, és hirtelen roppant érdekesnek találta az abrosz mintáját. András bácsi a tenyerébe köhintött, majd az ablak felé bámult.
– Gábor – szólítottam meg. – Nézz rám.
Nem fordult felém. Csak a válla rándult meg alig észrevehetően.
– Eszter, ugyan már, minek rendezel jelenetet ennyi ember előtt? – Éva homloka összerándult, és a hangjában előbújt az a megszokott, parancsoló tónus, amellyel egész életében irányítani próbált mindenkit maga körül. – Leülhettél volna szépen, aztán megbeszéljük emberi módon. Mi ezt már normálisan elrendeztük. Nóra fizetni fogja neked a rezsit, becsülettel, az utolsó forintig! Ma már mindenkinek van netbankja, hetedikén átutalja. Ott maradt egyedül a gyerekkel egy idegen sarokban, egy bérelt odúban, neked meg három üzleted van, te még úgyis megkeresed, amit kell. Néha segíteni kell az embernek!