az üzleteid szépen termelnek, nemrég is fél évvel előbb kipipáltad a kocsihitelt. Valahogy emberségesen kellene hozzáállni.
– Emberségesen? Mit értesz ez alatt, Gábor? – fordultam felé. – Nórának minden évszakban veszek ruhákat Márknak. A születésnapjára húszezer forintot adtam neki. Mégis mit kellene még tennem?
– Senki sem mondta, hogy kötelességed – morogta, és már a telefonját bámulta. – Csak hát van, akinek jut bőven, másnak meg semmi. Mindegy, hagyjuk. Veled erről úgysem lehet beszélni, azonnal felkapod a vizet.
Még aznap este felhívott az anyósságom. A kanapén ültem a laptop előtt, és a piactéri rendelések számláit próbáltam egyeztetni a polimeragyag-szállítmány után. Negyvennyolcezer forintnyi különbség sehogy sem akart kijönni, a fejem pedig úgy lüktetett, mintha belülről kopogtatnák.
– Eszterkém, drágám, szervusz – csordult át a vonalon Éva mézesmázos hangja. – Hogy vagy, kincsem? Nem hajtod túl magad azokban a kis boltjaidban? Vigyáznod kellene magadra, belőled csak egy van nekünk.
– Jó estét, Éva – válaszoltam óvatosan. – Minden rendben. Történt valami?
– Ugyan már, mi történt volna, ne ijesztgess! Csak sütöttem egy kis káposztás batyut, Gábor azt mondta, szereted. Azt akartam kérdezni, nem mentek-e holnap a Rákóczi utcai lakásba? Az a szerelő, Balázs, már végzett ott, igaz? Most már biztosan szép tiszta, tágas lett…
– Végzett – mondtam, és éreztem, ahogy bennem megfeszül egy vékony, hideg húr. – Holnap nem megyünk oda. Jövő hétre terveztem takarítócéget hívni, utána pedig meghirdetem albérletnek. Kell a pénz, bővíteni szeretném a kínálatot, és kinéztem egy kisebb raktárhelyiséget is.
A vonal másik végén hosszú, nehéz csend támadt. Hallottam, ahogy Éva nagyot sóhajt, a háttérben pedig megcsörrent valami edény.
– Kiadni, szóval – a hangjából egy pillanat alatt eltűnt minden édesség, lapos és száraz lett, akár a kartonpapír. – Idegeneket engednél be oda. Megint kosz lesz, telefüstölik, tönkreteszik az új tapétádat. Megéri ez pár fillérért?
– Havi száznegyvenezer forint nem pár fillér, Éva. Tiszta bevétel, amit vissza tudok forgatni az üzletbe.
– Hát persze – köhintett egyet röviden, rosszindulatúan. – A nagy üzletasszony. Rendben, pihenj csak. A süteményt meg majd megeszem én, ha nektek nincs időtök az anyai gondoskodásra.
Ezzel bontotta a vonalat. Ránéztem Gáborra, aki a szobában hevert az ágyon, és látványosan úgy tett, mintha teljesen lekötné egy közösségi oldalon futó videó. A telefonja képernyője éles, világos téglalapként világított a félhomályban, a fénye visszaverődött a szekrény üvegén. Oda akartam menni hozzá. Meg akartam kérdezni, miért reagál így az anyja az én terveimre az én saját lakásommal kapcsolatban. De nem maradt bennem elég erő egy újabb ragacsos, végtelen vitához. Csak lehajtottam a laptop fedelét, lefeküdtem, és a fejemre húztam a durva plédet.
NYOM A PAPÍRON
Szerdán reggel Gábor a szokásosnál korábban ment el dolgozni, és az előszobai kis szekrényen felejtette a munkásdzsekijét, azt a nehéz, sokzsebes kabátot, amelyet a raktárakban hordott. Helyette egy vékony széldzsekit kapott magára, mert odakint hirtelen enyhére fordult az idő.
Mielőtt elindultam volna a boltba, eszembe jutott, hogy átteszem a garázskulcsait a táskájába, ne heverjenek szem előtt. Benyúltam a kabát oldalzsebébe, és az ujjaim egy keményebb papírdarabba ütköztek. Előhúztam, azt gondolva, valami régi benzinkutas blokk lesz.
Nem az volt. Egy megrendelőlap volt a „Kulcs-Szerviz” nevű műhelyből az Andrássy útról. A dátum: előző csütörtök. A szolgáltatás rovatban ez állt: „Nagy biztonságú kulcsok másolatának elkészítése lenyomat alapján – 3 db.” Az összeg: tizenhatezer-nyolcszáz forint. Alul pedig ott kanyargott a megrendelő aláírása, Gábor rövid, széles mozdulattal odavetett firkája.
A papírral együtt egy keskeny, bútoráruházi pénztárblokk is kicsúszott a zsebből. A kiszállítás időpontja az aktuális szombatra esett, vagyis másnapra. A cím vastag fekete betűkkel volt rányomtatva: „Rákóczi utca 14., 48-as lakás.” Átvevő: „Éva K.” A vásárolt tételek között szerepelt egy háromszemélyes, szürke kanapéágy, egy „Malm” komód és egy gyerekíróasztal, hűségkártyás kedvezménnyel.
Ott álltam az üres előszobában, a két papírt szorongatva. Az ablakon túl zúgva fékezett a reggeli busz, az udvaron valaki hangosan bevágta egy autó ajtaját, előttem pedig elmosódott minden. Tizenhatezer-nyolcszáz forint kulcsmásolatokra. Bútorok a Rákóczi utcába. A férjem kulcsokat készíttetett az én lakásomhoz, odaadta őket az anyjának, és ketten, a hátam mögött, elkezdték berendezni az otthonomat valaki másnak.
A kezem nem remegett. Odabent inkább valami dermedt, üres csend nyílt meg, olyan, mint egy üzletben zárás után, amikor lekapcsolják a nagy fénycsöveket, és csak a gyenge biztonsági világítás marad. Gondosan összehajtottam a blokkokat, és betettem őket a táskám belső zsebébe, közvetlenül az igazolványaim és a tulajdoni lap másolata mellé, amelyet azóta hordtam magamnál, hogy elkezdtük intézni a lakás kiadásához szükséges papírokat.
Nem hívtam fel Gábort a munkahelyén. Nem írtam neki rövid, mérgezett üzeneteket sem. Egyszerűen elmentem a Király utcába, kinyitottam az üzletet, megnéztem, Anna, az eladóm hogyan pakolta ki az új nemezelőgyapjú-szállítmányt, aztán leültem a saját asztalomhoz.
Délután kettő körül üzenet érkezett Gábortól a családi csoportba:
„Eszter, holnap munka után ott maradunk a fiúkkal a garázsoknál, Mihály kocsija megadta magát, segíteni kell neki szétszedni a motort. Későn érek haza, ne keress.”
Néztem a kijelzőt. Aztán beírtam:
„Rendben. Sok sikert a javításhoz.”
Ezután előkerestem annak a takarítócégnek a telefonszámát, akikkel eredetileg a következő hétre egyeztem meg.
– Jó napot kívánok. Eszter vagyok. Meg tudnánk változtatni a Rákóczi utcai takarítás időpontját a mai napra, lehetőleg estére?