– Eszterkém, hát miért nem eszel semmit? – Éva áthajolt az asztal fölött, közben megigazította csillogó szálakkal átszőtt kardigánját. – Vegyél a meleg ételből. A férjed szereti a rendes, házi kosztot, nem élhet örökké azokon a dobozos száraz falatokon, amiket te hordasz haza.
– Köszönöm, Éva néni, tényleg nem kérek, jóllaktam – próbáltam mosolyt erőltetni magamra, de az ajkam kiszáradt és engedetlenül feszült. – Bent ebédeltem a munkahelyemen.
Gábor mellettem ült, a vizeskancsó után nyúlt, és feltűnően kerülte a tekintetemet. Egész este furcsán viselkedett. Túl hangosan nevetett András bácsi tréfáin, percenként nézegette a telefonját, és idegesen dörzsölgette a tenyerét. Amikor az anyja felállt, hogy kivigye az üres tányérokat, Gábor hirtelen megmozdult, utána indult a konyhába, visszafelé pedig ügyetlenül beleakadt az abrosz szélébe.
Ekkor valami súlyos, fémből készült tárgy gurult ki a zsebéből, és csattanva nekikoccant a szék lábának.
Gyorsabban hajoltam le, mint ő. A cipőm mellett egy vastag karikára fűzött kulcscsomó hevert. Rajta apró, ezüstszínű kulcstartó lógott, egy szürke agyagmadárral. A madarat én formáztam három éve, amikor megnyitottuk az első kézműves foglalkozásoknak helyet adó műhelyünket. A kulcsok a Bartók Béla úti, üresen álló kétszobás lakásomhoz tartoztak. Ahhoz a példányhoz, amelyet egy hónapja adtam oda Gábornak, hogy időnként nézzen rá a felújítóra, miközben az újratapétázza az előszobát.
– Add ide – kapta ki Gábor a kulcsokat szinte az ujjaim alól. Az arca egy pillanat alatt vörös foltokkal telt meg. – Valahogy szétszórt vagyok ma. Ezek a zsebek is kész csődök.
– Miért hoztad el ide? – kérdeztem halkan, miközben a szalvétába töröltem az ujjaimat. – Holnap munkanap van. Úgy tervezted, hogy munka után benézel oda?
– Igen, valami olyasmi – gyömöszölte a kulcscsomót mélyebbre a nadrágzsebébe, majd kapkodva körbenézett, mintha az anyját keresné. – Meg kell nézni egy konnektort. Anya megkért, hogy kérjek kölcsön szerszámot András bácsitól. Mindegy, hagyjuk.
Éva ekkor tért vissza egy hatalmas, bolti tortával, amelyen a krémrózsák a meleg szobában már kissé megrogytak. Úgy ragyogott, mintha legalább négymillió forintot nyert volna a lottón. A vele szemben ülő, harmincéves lánya, Nóra hirtelen átkarolta az anyja vállát, és olyan hangosan mondta, hogy az egész szoba hallja:
– Anyukám, te vagy a legjobb ember a világon. Ha te nem lennél, Márkkal még mindig abban a nyirkos lyukban húznánk meg magunkat idegeneknél. Most végre minden más lesz.
A rokonság egyszerre élénkült fel, András bácsi magasba emelte a poharát, én pedig Gábort figyeltem. Ő makacsul a fejem mögött lévő tapéta mintáját tanulmányozta. Odabent valami nyálkás, rossz előérzet kezdett kúszni bennem, mintha hideg huzat áradt volna fel egy pincéből.
– Hát akkor az új életre! – kiáltotta Éva, és diadalmas pillantást vetett rám. – Arra, hogy mindenkinek legyen saját kis zuga. Tisztességesen, családban, sértődés nélkül!
Nem szóltam semmit. Csak visszatettem az érintetlen teáscsészét az alátétre.
MÁSOK JÁTÉKSZABÁLYAI
Három nappal később késő este, nagyjából tíz óra tájban értem haza a raktárból. Az albérletünk előszobájában idegen étel szaga terjengett. A cipőspolcon Éva rövid gumicsizmája állt, rászáradt kerti földdel a talpán. Ő maga már nem volt ott, a konyhaasztalon viszont szabályos piramisban sorakoztak a háromliteres üvegek, tele savanyú uborkával. Mindegyikre gondosan kivágott, régi újságpapírból készült címke került.
Gábor a számítógép előtt ült, unottan kattintgatva az egérrel.
– Itt járt anyád? – kérdeztem, miközben levettem a kabátomat. Minden mozdulat tompa fájdalomként nyilallt a derekamba. – Miért nem szólt előtte? Megkértem már, hogy most ne jöjjön bejelentés nélkül. Adózási időszak van, mire hazaérek, olyan vagyok, mint egy kifacsart rongy.
– Ugyan már, Eszter – Gábor még csak hátra sem fordult. – Jó szívvel hozta át az uborkát, busszal cipelte keresztül a fél városon. Legalább egy kis együttérzés lehetne benned egy idős nő iránt. Öt percre ugrott be, meg leadta a kulcsokat.
– Milyen kulcsokat? – torpantam meg a folyosó közepén.
– Hát a Bartók Béla útiakat. Amiket nála hagytam, amikor elhoztam a szerszámot. Nem emlékszel?
Kimentem a konyhába, és kinyitottam a hűtőt. Egy tegnapról maradt pizzaszelet és egy megkezdett tejesdoboz árválkodott benne. Rossz érzés ült rám. Eszembe jutott, hogy két héttel korábban a Bartók Béla úti lakásban észrevettem: valaki átrakta a festékes vödröket a nagyszobában. Akkor azt hittem, Balázs, a felújító pakolt el maga után. Nem kérdeztem rá. Egyszerűbb volt úgy tenni, mintha nem láttam volna semmit, mert a harmadik műhely megnyitása forgott kockán, és minden szabad gondolatomat bérleti szerződésekre, polcrendszerekre meg beszerzésekre pazaroltam. „Mindegy – nyugtattam magam akkor –, Gábor ellenőrzi a munkát, biztos okkal mozgatta el.” Ez volt az én hibám. Súlyos, ostoba hibája egy kimerült embernek, aki inkább behunyja a szemét, mintsem vitába keveredjen.
Szombaton elindultunk bevásárolni egy nagyáruházba. Gábor vezetett, komor arccal, és index nélkül cikázott egyik sávból a másikba.
– Figyelj, Eszter – szólalt meg végül, amikor a híd lehajtójánál teljesen beállt a forgalom. – Nóra tegnap megint sírt. A szobatulajdonos emeli a bérleti díjat, ötvenhatezerről hetvenkétezer forintra. Az exe meg alig fizet valamit, összesen huszonnyolcezer forint gyerektartást. Ráadásul Márk óvodájában állandóan pénzt kérnek valamire, hol függönyre, hol munkafüzetre.
– És Nóra mit akar tenni? – néztem az út szélén összetömörödött, szürkés hóbuckát. – Keressen másik szobát. Vagy vállaljon valami mellékest. Félállásban ül a könyvtárban, ideje lenne bőven.
– Miféle mellékest? Kisgyereke van! – Gábor ingerülten rántott egyet a kormányon. – Te mindig magadból indulsz ki. Te vagy nálunk a kemény üzletasszony, aki mindent kiharap magának. Nóra nem ilyen. Ő érzékeny, gyenge. Anya miatta éjszakánként nem alszik, mindennap az egekben van a vérnyomása. Család vagyunk, Eszter. Neked beindult a vállalkozásod, már három helyen dolgozol.