Amint a bejárati ajtó becsukódott mögötte, András úgy fújta ki a levegőt, mintha egy többnapos vihar vonult volna el a fejünk fölül. Odalépett hozzám, könnyed mozdulattal a vállamra tette a kezét, és már mosolygott is, mintha minden rendben volna.
— Na, hála az égnek, vége. Elment. Békét kötünk? Mit eszünk ma vacsorára?
Két ujjal, óvatosan leemeltem a kezét a vállamról. Nem durván, nem látványosan. Pontosan úgy, ahogy az ember levesz magáról valamit, ami már nem oda való.
— A vacsorád az lesz, amit megfőzöl magadnak — mondtam teljesen egyenletes hangon. A táskámból elővettem azt a lapot, amelyet már korábban összeírtam, és letettem elé az asztalra. — Ezen rajta vannak az élelmiszerek, amelyeket feléltetek, a tönkretett szérum ára, valamint a rád eső része azoknak a plusz háztartási költségeknek, amelyeket miattatok kellett állnom. Nem fogok minden csepp vizet és minden fillért kiszámolgatni. Nem a pénz aprólékos behajtása érdekel, hanem az, hogy te az én munkámat és az én pénzemet ígérted oda, a beleegyezésem nélkül.
András hátrahőkölt. Az arca megnyúlt, a mosolya egy pillanat alatt eltűnt.
— Eszter… ezt most komolyan mondod? Hiszen már elment! Mi egy család vagyunk!
— A család, András, ott kezdődik, hogy vigyázunk egymásra. Nem ott, hogy a feleséged kényelmét feláldozod azért, hogy te jó testvérnek tűnj — minden szót külön, keményen ejtettem ki. — Amíg ezt az összeget nem utalod át a saját számládról, és amíg nem bizonyítod tettekkel, hogy képes vagy társként viselkedni, addig itt lakótársakként élünk. Külön kassza. Külön bevásárlás. És külön polcok a hűtőben.
— Te most szórakozol velem? — csattant fel, mert akkor értette meg, hogy nem lehet egyszerűen visszasétálni a kényelmes felelőtlenségbe. — Ez őrültség! Egy ilyen semmiség miatt?
A szemébe néztem. Nem kiabáltam, nem remegett a hangom, nem volt bennem dühös jelenetvágy. Csak az új szabályok hideg, tiszta bizonyossága.
— Amikor engem kihasználható háttérszemélyzetnek néztek, te úgy tettél, mintha semmi különös nem történne. Én pedig abban a pillanatban nem tudtalak többé férjként látni. Szokj hozzá. A lakótársak nem rendeznek családi drámát, András. A lakótársak benyújtják a számlát.
Megfordultam, és bementem a szobámba. Ő ott maradt a konyha közepén, a kezében az összeírt tételekkel. A lehulló vállaiból és a dermedtségéből világos volt: végre eljutott hozzá, amit addig nem akart meghallani.
Az utalás még aznap este megérkezett. Ettől azonban András nem vált varázsütésre újra a férjemmé. A következő hetekben a vendégszobában aludt, maga vásárolt be, maga főzött, és maga takarított el maga után. Ha pedig bárkit át akart hívni, akár csak öt percre is, előbb megkérdezett engem. Nem udvariasságból, nem megszokásból, hanem mert végre megértette: a feleség beleegyezése nem díszes aláírás egy már régen meghozott döntés alatt.
A férji szerepet nem kizárólag hűtlenséggel lehet elveszíteni. Néha az is elég hozzá, ha valaki a legfontosabb pillanatban hallgat.