Este, amikor Lilla hazatért, és a vendégszobából felcsapott a sértett sivalkodása, András szinte berobbant hozzám. A szeme akkora volt, mintha valami katasztrófát talált volna a lakásban.
— Eszter, ezt most tényleg muszáj volt ilyen durván? — kérdezte szemrehányóan. — Mégiscsak vendég nálunk. Bírd ki egy kicsit, mindjárt megjavítják náluk azokat a csöveket.
Nem válaszoltam. Nem akartam magyarázkodni azért, mert nem óhajtok ingyenes cselédként működni a saját otthonomban.
Az ötödik napon aztán felhívott az anyósom. Mária mindig is egyenes ember volt, olyan kemény, mint a vasúti sín, és nagyjából ugyanolyan nehéz természetű is. Egy dolog azonban becsülendő volt benne: gyűlölte a hazugságot, a potyázókat pedig még annál is jobban.
— Eszterkém, mondd csak, az én kedves albérlőm még nem telepedett teljesen a nyakatokra? — kezdte minden bevezetés nélkül.
— Tartjuk az állásainkat, Mária. Hát, csőcsere van, mit lehet tenni.
A vonal túlsó végén baljós, súlyos csend lett.
— Miféle csövekről beszélsz, Eszter? Lilla tegnap saját magát buktatta le, amikor eldicsekedett nekem, mennyiért adta ki a lakását. Egy hónapra beköltöztetett oda pár vidékről feljött munkást. Gondolta, keres egy kis pénzt, közben pedig nálatok lakik és eszik ingyen.
Lassan leereszkedtem a legközelebbi székre.
— És András? — ennyit bírtam csak kipréselni magamból.
— András tudta — vágta rá Mária, és a hangja hirtelen acélossá vált. — Sőt, utána még fel is hívott, hogy ne avatkozzam bele. Azt mondta: „Eszter majd morog egy sort, aztán megszokja. Úgyis mindig mindenkire főz, egy tányér levessel több vagy kevesebb, nem számít.” Arra kért, hallgassak, nehogy te jelenetet rendezz. Ne szolgáld ki őket, Eszter. A fiad apja úgy viselkedett, mintha te idegen lennél a saját házadban. Ideje megérteniük, hogy a feleség nem a tűzhelyhez járó háztartási tartozék.
Amikor letettük, nem sírtam. Nem akartam tányérokat a falhoz vágni, és nem tört rám semmiféle hangos dühroham. Csak valami tiszta, hideg üresség nyílt bennem. A férjem úgy tett, mintha nem látná, hogy kihasználnak. Rendben. Akkor én is úgy teszek, mintha nem volna férjem.
Munka után bementem a boltba. Vettem pontosan egy szelet lazacsteaket. Egy avokádót. Egy adag salátát.
Otthon nyugodtan megfőztem a vacsorámat, elmostam magam után egyetlen serpenyőt és egy villát, majd leültem az asztalhoz. Nem sokkal később csapódott a bejárati ajtó. András lépett be a konyhába, mögötte Lilla jelent meg.
— Hű, de jó illat van! — dörzsölte össze a kezét a férjem. — És nekünk mi lesz vacsorára?
Komótosan megtöröltem a számat a szalvétával.
— Fogalmam sincs, András. Amit vettél és elkészítettél a húgodnak, azt fogjátok enni.
András mozdulatlanná dermedt. Lilla felháborodottan felhorkant.