— Holnaptól nálam csőcsere lesz, a munkások mindent levernek egészen a betonig. Úgyhogy egy időre beköltözöm hozzátok. Tíz nap, legfeljebb egy hónap — közölte Lilla, miközben betolt az előszobámba egy akkora bőröndöt, mintha betonkeverőt húzna maga után. — A vendégszoba úgyis üres, nem?
A férjem, András, a húga mögött ácsorgott, és feltűnő alapossággal tanulmányozta a tapéta mintáját. Pont úgy festett, mint valami emelkedett lelkű moly, amely véletlenül berepült a szekrénybe, majd kétségbeesetten próbálja elhitetni magáról, hogy ő csak egy vállfa. Engem kész helyzet elé állítottak: a megszokott életemet egyetlen mozdulattal letarolták, a férjem pedig még arra sem vette a fáradságot, hogy legalább úgy tegyen, mintha ezt valaha megbeszéltük volna.
— András? — vontam fel a szemöldököm, és ránéztem.
— Eszter, hát ez most vis maior — motyogta, miközben kerülte a tekintetemet. — Mégiscsak család. Nem küldhetjük az utcára.
Lilla eközben már húzta is le a csizmáját, és olyan természetességgel rúgta félre a cipőimet a sarokba, mintha világéletében itt lakott volna.
Azt szokták mondani, az ember otthona a vára. Csakhogy a házasságban néha különös dolog derül ki: amíg te a várfalon állsz, forró szurokkal védve a családi békét, addig a férjed odalent csendben kitárja a kaput, és belépőjegyet árul a rokonoknak a te felségterületedre.
Nem kezdtem jelenetet rendezni az előszobában. Végül is, ha valakinél szétszedik a fürdőt a csövek miatt, az valóban kellemetlen helyzet. Csakhogy a második napra ez a kellemetlenség már egyre inkább pofátlan lakásfoglalásra kezdett hasonlítani.
Lilla megszállta a fürdőszobát, mintha hosszú ostromra rendezkedne be. A mosdó peremeit üvegcsék és tubusok egész hadserege lepte el, akár egy forradalmi barikád. A drága arcszérumom pedig aggasztó gyorsasággal fogyatkozni kezdett.
A harmadik napon munka után hazaérve a konyhámban egy kollégiumi klubhelyiség látványa fogadott. Lilla az asztalnál ült két barátnőjével. Az asztal úgy nézett ki, mint egy katasztrófa sújtotta övezet: morzsák mindenütt, maszatos tányérok, szószfoltok, ragacsos poharak. A külön alkalomra félretett, érlelt sajtomat valaki könyörtelenül, ferde szeletekre kaszabolta.
— Ó, Eszter, szia! — legyintett a sógornőm. — Figyelj, a mosogatóban hagytuk az edényeket. Dobd már be őket a gépbe, jó? Mi most sietünk.
Azzal el is libbent. Én pedig ott maradtam a zsíros műanyag dobozok és tányérok hegye előtt. Nem kiabáltam, nem vitatkoztam. Fogtam az összes koszos edényt, beleraktam egy műanyag lavórba, majd szépen, gondosan elhelyeztem a vendégszoba frissen bevetett ágyának kellős közepén.