Katalin hitetlenkedve csóválta meg a fejét.
– Eszterkém, mi legalább egy hete nem is láttuk a fiunkat. Sőt, lehet, hogy annál is régebben.
A ház belsejéből ekkor férfihang hallatszott.
– Kati, ki az?
– Eszter jött el hozzánk! – szólt vissza Katalin.
Pár pillanattal később István is megjelent az előszobában. Hetven év körüli férfi volt, ősz hajú, de még mindig erős tartású, munkásnadrágban és kockás ingben. Úgy festett, mintha éppen a műhelyből lépett volna ki, félbehagyva valami javítanivalót.
– Nicsak, a menyünk! – derült fel az arca, amikor meglátta. – Micsoda meglepetés! Ritkán vetődsz erre mostanában.
Eszter nem kerülgette tovább a témát.
– Hol van Gábor, István bácsi?
Az após értetlenül felhúzta a vállát.
– Honnan tudnám? Talán dolgozik. Vagy otthon van nálatok.
– Azt mondta, ide jön. Azt állította, Katalin rosszul van, és szükségetek van rá.
István lassan a feleségére nézett. Katalin ugyanazzal a döbbent arckifejezéssel viszonozta a pillantását.
– Eszter, mi nem vagyunk betegek – mondta végül az após komolyan. – Gábor jó ideje nem járt nálunk. Mikor is volt itt utoljára, Kati?
Katalin összeráncolta a homlokát, aztán eszébe jutott.
– Péter-Pál körül. Júliusban. Az apja születésnapjára ugrott be.
– Így van – bólintott István. – Azóta még csak telefonon sem keresett minket.
Eszterben valami hangtalanul összeroppant. Mintha egyszerre omlott volna össze benne minden magyarázat, amelybe addig kapaszkodni próbált. Gábor minden története, minden hétvégi útja a „gyengélkedő” szülőkhöz, minden együttérzést kicsikaró mondata hazugság volt. Egyszerű, pimasz, arcátlan hazugság.
– Eszterkém, mi baj? – lépett hozzá aggódva Katalin. – Teljesen elsápadtál. Gyere be, igyál egy teát, ülj le egy kicsit.
– Köszönöm, de mennem kell – motyogta Eszter, alig hallhatóan.
– Hogy mennél már el? Hiszen most érkeztél! Ráadásul hoztál is valamit, látom én azt a süteményes dobozt – tiltakozott az anyósa.
– Majd máskor – felelte Eszter, és a kezében szorongatott csomagokat feléjük nyújtotta. – Ezt nektek hoztam. Fogyasszátok egészséggel.
István még mindig nem értette, mi történik.
– És Gábor? Miért nem veled van?
Eszter őszintén válaszolt, mert másra már nem maradt ereje.
– Nem tudom.
Katalin és István kikísérték a kapuig. Látszott rajtuk, hogy egymástól várnának magyarázatot, de egyikük sem talált szavakat. Eszter elindult a buszmegálló felé, és úgy érezte, mintha nem is a saját lábán járna. Gondolatai kusza, éles szilánkokként kavarogtak benne. Hol töltötte Gábor a hétvégéit? Kivel volt? Miért éppen a saját szüleit használta alibinek? És ami a legfélelmetesebb volt: mióta tart ez az egész?
A busz nagyjából fél óra alatt ért ki az állomásra. Eszter az ablak mellett ült, és a szeptemberi, szürke tájat nézte, miközben kétségbeesetten próbálta rendbe szedni a fejében tomboló kérdéseket. Most már minden egyes „megyek anyámékhoz, rosszul vannak” mondat gúnynak tűnt. Minden beszámoló hideg számításnak. Minden sajnálkozó sóhajával becsapta őt.
„Amíg én aggódtam a szüleiért, ő…” Eszter nem tudta befejezni magában a mondatot.
A vonaton elővette a telefonját, hogy azonnal felhívja Gábort. Ujja már a neve fölött lebegett, de végül mégsem nyomta meg a hívás gombot. Mit kérdezzen tőle? Hol vagy? Kivel vagy? Miért hazudsz nekem? Nem. Jobb lesz megvárni otthon. Szemtől szemben akarta látni, hogyan próbál majd újabb mesét kitalálni.
Este nyolc körül ért haza. A lakás csendes volt és üres. Leült a kanapéra, és várt.
Gábor hétfő reggel tért vissza, pontosan úgy, ahogy máskor is. A kulcs megcsörrent a zárban, az ajtó kinyílt, ő pedig belépett: gyűrött ruhában, fáradt arccal, vállán ugyanazzal a sporttáskával.
– Szia – mormolta, és már indult is a hálószoba felé.
Eszter a nappaliból szólalt meg.
– Milyen volt a hétvége?
– Jól telt – válaszolta Gábor különösebb hangsúly nélkül. – És neked?
– Nehéz volt. A szüleim nagyon rossz állapotban vannak.
– Igen? – Eszter lassan felállt a kanapéról. – Pontosan mi történt velük?
– Anyának láza volt, apa meg egész éjjel a vérnyomását mérte. Teljesen kimerültünk.
Úgy beszélt, hogy közben fel sem nézett. A szennyes ruhákat dobálta a kosárba, majd gyógyszeres dobozokat szedett elő a táskájából, mintha ezzel is alátámasztaná a történetét.
– Gábor – mondta Eszter halkan. – Nézz rám.
A férfi felemelte a fejét. A tekintetében egy pillanatra nyugtalanság villant.
– Hol voltál valójában ezekben a napokban? – kérdezte Eszter egyenesen.
– Hol lettem volna? Anyáméknál. Hiszen mondtam.
– A szüleiddel semmi baj. És legalább egy hete nem láttak téged.
Gábor mozdulatlanná dermedt, kezében egy gyűrött inggel.
– Miről beszélsz?
– Tegnap elmentem hozzájuk – felelte Eszter. – Segíteni akartam, ha már ennyire betegek. Katalin nevetni kezdett, amikor rákérdeztem, mi bajuk van.
Gábor arca egyetlen pillanat alatt elsápadt.