Sem bejövő, sem kimenő hívás. Az elmúlt két hétben egyetlen alkalommal sem kereste sem Katalint, sem Istvánt.
Eszter halkan, szinte hangtalanul súgta maga elé:
– Ez meg hogy lehet?
Próbált ésszerű magyarázatot találni. Ha Gábor valóban náluk tölti az időt, minek telefonálna nekik? Csakhogy korábban, valahányszor a férje elutazott a szüleihez, Katalin legalább egyszer mindig felhívta őt. Megkérdezte, hogy van, szüksége van-e valamire, küldjenek-e vele haza bármit. Most viszont teljes némaság volt. A negyedik „szülőlátogatásra” pénteken került sor.
– Megint anyádékhoz mész? – kérdezte Eszter, igyekezve közömbösnek tűnni.
– Igen. Anyának láza van. Attól tartok, megfázott.
– Gábor, talán tényleg jobb lenne, ha veled mennék. Segíthetnék ápolni őket.
– Minek vállalnál még több gondot? – vágta rá a férje türelmetlenül. – Így is elég dolgod van.
– Ez nem gond. Ők a te szüleid, tehát valahol az enyéim is.
– Eszter, kérlek, ne kezdd. Náluk amúgy sincs sok hely. Ráadásul még te is elkapsz valamit, aztán kész a baj.
Gábor szavai hihetően hangzottak, mégsem nézett a felesége szemébe. Kapkodva pakolta össze a táskáját, mintha attól félne, hogy lekési a vonatot.
– Melyik vonattal mész? – kérdezte Eszter.
– A szokásossal. Este hétkor.
– Kikísérjelek az állomásra?
– Nem kell. Megoldom egyedül.
A férfi futólag megcsókolta, aztán sietve kilépett az ajtón. Eszter a lakás közepén maradt, körülötte a ki nem mondott kérdések fojtogató csendjével. Szombat délelőtt szinte semmi mást nem csinált, csak töprengett. A gondolatai egymásba gabalyodtak, és nem hagyták nyugodni. Egyrészt igazságtalanságnak érezte bizonyíték nélkül hazugsággal vádolni a férjét. Másrészt az utóbbi napokban túl sok furcsaság gyűlt össze ahhoz, hogy egyszerű véletlennek nevezze őket.
– Mi vagyok én? Féltékeny, képzelgő feleség? – korholta magát.
Aztán rögtön jött a következő gondolat:
– Mi van, ha tényleg betegek, én meg mindenáron valami titkot akarok látni ott, ahol nincs is?
Dél körül végül elhatározásra jutott. Ha az apósáék valóban rosszul vannak, bizonyára örülni fognak a menye gondoskodásának. Süt egy házi pitét, vesz gyümölcsöt, összekészít néhány apróságot, és elutazik hozzájuk.
– Meglepetést szerzek nekik – döntötte el. – És Gábornak is.
A konyha hamarosan kellemes rendetlenségbe borult. Eszter elővette édesanyja régi, bevált receptjét, és nekilátott a tésztának. Amíg a pite sült, leszaladt a boltba narancsért, banánért és gyümölcsléért. Délután háromra mindennel elkészült. Az illatos sütemény a konyhaasztalon hűlt, az ajtó mellett pedig már ott várakozott a csomag a gyümölcsökkel és édességekkel. Eszter átöltözött, finoman kisminkelte magát, majd elindult az állomásra.
A vonaton ülve azon kapta magát, hogy mosolyog. Elképzelte, ahogy Gábor ajtót nyit, meglátja őt a csomagokkal, meglepetten pislog egyet, aztán elmosolyodik.
„Eszter? Hát te honnan kerültél ide?” – fogja kérdezni.
„Gondoltam, meglátogatlak benneteket” – válaszolja majd ő.
„Megnézem, hogy vannak a betegek.”
Az út Gábor szüleinek házáig nagyjából másfél órát vett igénybe. Katalin és István egy kisebb településen éltek, nem messze a fővárostól, egy kétszintes, kertes házban. Gábor ebben a házban nőtt fel, minden zugát ismerte. Eszter megállt az ismerős kapu előtt, és becsengetett. Egy perc sem telt el, máris megjelent a küszöbön az anyósa.
– Eszter? – Katalin szemmel láthatóan meglepődött. – Hát te mit keresel itt?
Nyoma sem volt rajta betegségnek. Az arca egészségesen piroslott, a tekintete tiszta volt, a mozdulatai élénkek. Melegítőruhát viselt, a haját gondosan összefogta hátul.
– Jó napot, Katalin – mondta Eszter zavartan. – Hozzátok jöttem. Gábor azt mondta, hogy betegeskedtek.
– Betegeskedünk? – Katalin őszinte nevetéssel nézett rá. – Ugyan miféle betegség? Köszönjük, makkegészségesek vagyunk. Honnan vetted ezt?
Eszter érezte, ahogy elönti az arcát a forróság. A szíve vadul verni kezdett, a kezében tartott ajándékos szatyrok pedig hirtelen elviselhetetlenül nehéznek tűntek.
– De Gábor… azt mondta, hogy miattatok jár ide. Hogy gondoskodik rólatok. Hogy nem érzitek jól magatokat.
– Hogy gondoskodik rólunk? – ismételte Katalin, és a mosoly lassan eltűnt az arcáról.