Eszter minden reggel arra ébredt, hogy az eső apró, makacs koppanásokkal veri az ablakpárkányt. Amikor kinézett, odakint ugyanaz a szürke, nehéz felhőtakaró lógott a házak fölött. Mintha az időjárás az ő belső állapotát ismételte volna: nyugtalan volt, bizonytalan, és egyre erősebben motoszkált benne valami megfoghatatlan gyanú.
Már a harmadik hete történt ugyanaz. Gábor elővette a sporttáskáját, gondosan beledobált néhány ruhát, aztán közölte:
– Anyámék nincsenek jól. Le kell mennem hozzájuk pár napra.
Első alkalommal Eszter egyáltalán nem kételkedett benne. Az anyósa, Katalin nemrég esett át egy epehólyagműtéten, az apósa, István pedig régóta panaszkodott a vérnyomására. Hatvanöt évesen az ember egészsége valóban könnyen megbillenhet.
– Persze, menj csak – mondta akkor a felesége. – Add át nekik az üdvözletemet, és mondd meg, hogy én is aggódom értük.
Gábor péntek este indult el, és hétfő reggel ért haza. Fáradtnak látszott, hallgatagnak, mintha nem is családlátogatásról, hanem valami kimerítő műszakból tért volna vissza. Amikor Eszter a szülei állapota felől érdeklődött, csak rövid, elharapott válaszokat kapott.
– Jobban vannak. De még gyengék.
– Anyukádnak pontosan mije fáj? – kérdezte Eszter.
– Minden. Tudod, a kor – hárította el Gábor.
Egy hét múlva minden megismétlődött.
– Már megint rosszul vannak? – csodálkozott el Eszter.
– Anya elesett, megütötte magát. Apa idegeskedik miatta. Muszáj mennem – magyarázta Gábor, miközben tiszta ingeket hajtogatott a táskába.
– Lehet, hogy nekem is veled kellene tartanom. Hátha tudnék valamiben segíteni.
– Nem kell. Így is alig férünk el náluk. Jobb, ha itthon maradsz.
Eszter nem erősködött. Gábor szüleivel kapcsolatban mindig igyekezett tapintatos távolságot tartani. Nem akart rájuk telepedni, nem osztogatott kéretlen tanácsokat, nem próbált úgy tenni, mintha közelebb állnának egymáshoz, mint valójában. Katalin visszafogott asszony volt, nem az a melegszívű, ölelgetős fajta. Udvariasan beszélgettek, ha találkoztak, de igazi bizalmasság soha nem alakult ki közöttük.
A harmadik indulás a következő hétvégén következett.
– Most mi történt? – kérdezte Eszter, miközben figyelte, ahogy Gábor farmert és pulóvert gyömöszöl a táskájába.
– Apa nagyon rosszul van. Ugrál a vérnyomása. Anya egyedül nem bírja.
– Orvost hívtatok?
– Hívtunk. De tudod, milyenek most a rendelőben az orvosok. Felírt pár gyógyszert, aztán elment.
Gábor hangja első hallásra meggyőzőnek tűnt, mégis volt benne valami, amitől Eszter gyomra összeszorult. Túl simán hangzott minden. Mintha előre begyakorolta volna. Nem érezte benne azt az őszinte aggodalmat, amelyet az ember akkor hall ki valakiből, ha valóban félti a beteg szüleit.
– Gábor, nem lenne jobb kórházba vinni őket, ha ennyire komoly a helyzet?
– Nem akarnak bemenni. Félnek a kórháztól. Azt mondják, otthon nyugodtabbak.
A férje behúzta a táska cipzárját, odalépett hozzá, és futólag megcsókolta az arcát.
– Ne unatkozz nélkülem. Igyekszem gyorsan mindent elrendezni.
Miután becsukódott mögötte az ajtó, Eszter egyedül maradt a nyomasztó gondolataival. Próbálta felidézni, mikor beszélt utoljára telefonon Katalinnal. Végül rájött, hogy több mint egy hónapja. Az anyósa akkor azért hívta, hogy továbbítson egy születésnapi jókívánságot egy közös ismerősnek. Élénk volt, jókedvű, érdeklődött Eszter munkája iránt, mesélt a kertjükről, és egyetlen szóval sem panaszkodott az egészségére. Sőt, büszkén emlegette a paradicsomtermést meg a télre tervezett dolgait.
– Furcsa – mormolta Eszter, miközben az őszi esőt nézte az üvegen túl. – Ha Katalin tényleg ennyire rosszul van, miért nem telefonál? Máskor mindig szólt, ha betegeskedett.
Hétfőn Gábor még komorabb arccal érkezett haza.
– Hogy vannak a szüleid? – kérdezte Eszter.
– Apa jobban. Anya még mindig gyenge.
– És mit mondott az orvos?
– Milyen orvos? – nézett rá értetlenül Gábor.
– A háziorvos. Azt mondtad, kihívtátok.
– Ja, igen. Azt mondta, figyelni kell őket. Ha rosszabbodik a helyzet, akkor kórház.
Gábor gyorsan átöltözött, majd leült a számítógép elé. Egyértelmű volt, hogy nem akarja tovább fűzni a beszélgetést. Aznap este, amikor a férje bement zuhanyozni, Eszter kézbe vette a telefonját. Korábban soha nem kutakodott utána, most azonban valami azt súgta neki, hogy meg kell néznie. A szüleinek szóló hívásoknak nyoma sem volt.