— Nem tudom, Gábor. Lehet, hogy szeretsz. A magad módján. Csakhogy nekem ez már kevés.
— Kevés? Hiszen mindig gondoskodtam rólad! Van rendes lakásunk, autónk, megtehetnéd, hogy ne dolgozz!
— Csakhogy dolgozom. És abba a lakásba, meg abba az autóba ketten tettük bele a pénzt. Vagy már nem emlékszel, hogy három éven át két helyen hajtottam, csak hogy hamarabb letudjuk a hitelt?
— Most ez hogy jön ide?
— Úgy, hogy úgy viselkedsz, mintha én tartoznék neked valamivel. Mintha azért, mert szerinted „eltartod a családot”, jogod lenne eltűnni egy kis kalandra. Én meg hunyjam be a szemem, és legyek hálás, amiért egyáltalán hazajössz.
— Én nem ezt akartam mondani…
— Dehogynem. Pontosan ezt. És tudod mit, Gábor? Elegem lett. Belefáradtam abba, hogy mindig kényelmes legyek neked. Hogy mindent megértsek, mindent lenyeljek.
Már majdnem megszakította a hívást, amikor Gábor kétségbeesetten felkiáltott:
— Várj! Legalább azt mondd meg, honnan tudtad meg!
— A kis barátnőd írt rám. Kiderült, fogalma sem volt róla, hogy nős vagy.
— Nóra írt neked? — Gábor hangja hirtelen élesre csúszott.
— Szóval Nórának hívják. Kedves név. Igen, ő keresett meg. Gondolom, meglátta a telefonodban a családi képeket, és úgy érezte, jogom van tudni az igazat. Úgy látszik, nála még megszólalt a lelkiismeret.
— Az a ribanc…
— Nem, Gábor. Ribanc az, aki tudja, hogy egy családot rombol szét, és magasról tesz rá. Ő nem tudta. Úgyhogy ebben a történetben nem ő az aljas, hanem te.
— Eszter, kérlek, hallgass meg. Ez nem jelentett semmit. Egyszerűen… pihenésre volt szükségem. Érted? A munkától, az otthoni dolgoktól, mindentől. Ennek semmi köze hozzád.
— Semmi köze hozzám? Hazudtál nekem, a közös pénzünkből fizettél romantikus utazást egy másik nővel, és szerinted ennek nincs köze hozzám?
— Úgy értem, attól még szeretlek! Nem akarok válni! Mi egy család vagyunk!
— Akkor is eszedbe jutott ez, amikor két személyre foglaltál szobát Dubrovnikban?
Gábor elhallgatott. Hosszú csend után csak ennyit fújt ki magából:
— Nem.
Legalább most őszinte volt. Eszterben ekkor valami végleg elpattant.
— Figyelj — kezdte Gábor gyorsan, kapkodva a szavakat —, tudom, hogy dühös vagy. Jogod van hozzá. De ne döntsünk hirtelen, jó? Négy nap múlva hazamegyek. Leülünk, mindent átbeszélünk. Nyugodtan, felnőtt emberek módjára. Elmegyek párterápiára, pszichológushoz, bármit megteszek. Csak most… kérlek, segíts. Utalj legalább valamennyi pénzt. Tényleg szorult helyzetbe kerültem itt.
— Szerinted én nem vagyok szorult helyzetben? Itthon ülök a gyerekünkkel, aki azt kérdezgeti, mikor jön haza apa az üzleti útról. Mit mondjak neki? „Várj még egy kicsit, kincsem, apa még három napig Dubrovnikban csavarog Nóra nénivel”?
— Ne mondd ezt. Kérlek.
— Tudod, mi fáj a legjobban, Gábor? Nem is csak az, hogy megcsaltál. Bár az is pokolian fáj. Hanem az, hogy hülyének néztél. Azt hitted, beveszem ezt az ostoba mesét a kiküldetésről. Hogy fogod a családi bankkártyát, költesz róla nyugodtan, és fel sem merül benned, hogy észreveszem. Mintha eszembe sem juthatna ránézni a számlára.
— Nem gondoltam, hogy ellenőrizni fogod — motyogta Gábor. — Soha nem szoktad.
— Mert bíztam benned. Mert ostoba voltam.
— Nem vagy ostoba. Te… Istenem, Eszter, mit mondjak még?
— Semmit. Viszlát, Gábor. Ha hazajössz, megbeszéljük, hogyan folytatjuk tovább. Külön, erre gondolok.
— Eszter!
A nő megszakította a videóhívást. Annyira remegett a keze, hogy a telefon kicsúszott az ujjai közül, és a kanapéra esett. Eszter két tenyerébe temette az arcát, és hangtalanul rázkódni kezdett, aztán kitört belőle a zokogás.
— Anya, te miért sírsz? — Lilla állt az ajtóban, bögrével a kezében. Nagy szemeiben rémület ült.
Eszter gyorsan letörölte a könnyeit.
— Semmi baj, kicsim. Csak egy szomorú filmet néztem.
— De a telefon volt a kezedben.
Az ő okos kislánya. Mindent észrevesz.
— Egy szomorú videót — próbált mosolyt erőltetni magára Eszter. — Egy kutyáról szólt. Tudod, olyasmi, mint a Hacsi.
— Ja — mondta Lilla, de látszott rajta, hogy nem igazán hiszi el. Mégsem faggatózott tovább. — Anya, apa mikor jön haza?
— Négy nap múlva. Ahogy eredetileg is tervezte.
— Felhívhatom?
— Inkább holnap, jó? Ott más az idő, most már nagyon késő van neki.
Miután Lilla visszament a szobájába, Eszter megnyitotta a beszélgetést Nórával. Igen, ott volt a száma.
„Köszönöm, hogy írt. Tisztáztam a helyzetet.”
A válasz szinte azonnal megérkezett.
„Sajnálom, hogy így alakult. Tényleg nem tudtam. Azt mondta, elvált, és a lányával csak hétvégenként találkozik. A képeken viszont annyira boldognak tűntek együtt… akkor értettem meg, hogy hazudott.”
„Sok mindenben hazudott. Magának is, nekem is. Valószínűleg még saját magának is.”
„Mit fog tenni?”
„Egyelőre nem tudom. De úgy tenni biztosan nem fogok, mintha minden rendben lenne.”
„Ha számít valamit, én már összepakoltam. Megmondtam neki, hogy elmegyek. Először próbált marasztalni, aztán kezdődött a bankkártyás történet.”
„Legalább megtudja, milyen az, amikor az ember tervei egyik pillanatról a másikra összeomlanak.”
„Sok erőt kívánok önnek. Őszintén.”
Eszter letette a telefont maga mellé. Különös, szinte abszurd érzés volt a férje szeretőjével levelezni. Mégis úgy tűnt, Nórát ugyanúgy becsapták. Talán ebben az egészben mindketten áldozatok voltak.
Bár nem. Ez így nem volt igaz. Nóra egyszerűen továbbmegy majd. Eszterre marad a széthullott család minden következménye. Neki kell kitalálnia, mi legyen a romokkal, és neki kell egyszer elmagyaráznia Lillának, miért nem élnek többé együtt a szülei.
Aznap éjjel Eszter képtelen volt elaludni. Feküdt a sötétben, a plafont bámulta, és újra meg újra végigpörgette magában az elmúlt éveket. Mikor kezdődött ez az egész? Mikor távolodott el tőle Gábor?
Vagy talán mindig is ilyen volt, csak ő nem akarta észrevenni? Apró hazugságok, félig kimondott mondatok, késő estig tartó „munka”. Ő pedig mindig hitt neki, mindig talált magyarázatot. Fáradt. Sokat dolgozik. Stresszes időszaka van.
A telefon ott feküdt mellette az éjjeliszekrényen.