Egyszer csak megrezzent.
Gábortól érkezett üzenet.
„Eszter, könyörgöm. Legalább negyvenezer forintot utalj át. Holnap ki kell fizetnem a taxit a reptérig, és át kell foglalnom a jegyet is. Korábban hazamegyek, még ma elintézem. Nem várom meg azt a négy napot. Holnap otthon leszek, és mindent megbeszélünk.”
Eszter hosszú ideig csak nézte a képernyőt. Aztán megnyitotta a banki alkalmazást, és átutalt húszezer forintot.
„Ez elég taxira meg ennivalóra. Ennyi. Többet ne kérj.”
A válasz szinte azonnal megérkezett:
„Köszönöm. Tényleg köszönöm, Eszter. Holnap otthon leszek.”
„Rendben.”
„Helyrehozok mindent. Megígérem.”
Erre Eszter már nem írt vissza. Gábor ígéretei régen elvesztették a súlyukat. Olyan szavak voltak, amelyeket túl sokszor hallott, és amelyek mögött mostanra nem maradt semmi.
Másnap reggel Lilla készülődött az iskolába, közben pedig csilingelő hangon mesélt valamiről, ami csak neki volt fontos. Eszter gépiesen mozgott a konyhában. Kása, szendvics, tea. Minden mozdulatot úgy végzett, mintha valaki más irányítaná a kezét.
— Anya, miért vagy ilyen szomorú? — kérdezte egyszer csak Lilla.
Eszter egy pillanatra megállt.
— Csak rosszul aludtam, kicsim.
— Apa miatt?
A csésze megmerevedett a kezében.
— Ezt miből gondolod?
Lilla vállat vont, de a tekintete komoly maradt.
— Tegnap veszekedtetek. Hallottam.
Istenem, gondolta Eszter. A gyerekek mindent megéreznek. Akkor is, ha az ember azt hiszi, meg tudja óvni őket.
Letette a csészét, odalépett a lányához, és leguggolt mellé.
— Figyelj rám — mondta halkan. — A felnőtteknek néha vannak nehéz beszélgetéseik. Ettől még nem változik az, hogy nagyon szeretünk téged. Érted?
— El fogtok válni? — kérdezte Lilla.
Egyenesen az anyja szemébe nézett, és ebben a nézésben olyan furcsa, túl korai érettség volt, hogy Eszternek összeszorult a torka.
— Még nem tudom — felelte őszintén. — Lehet. De bármi történik is, annak semmi köze hozzád. Nem te tehetsz róla, jó? Ezt nagyon fontos, hogy tudd.
— Tudom — bólintott Lilla. — Petra az osztályból mesélte, hogy amikor az ő szülei elváltak, mindenki folyton azt mondta neki, hogy nem miatta van. De ő amúgy is értette. A szülei egyszerűen már nem szerették egymást úgy, mint régen.
Eszter megsimította a lánya haját.
— Te nagyon okos kislány vagy.
— Anya… ha elváltok, én veled fogok lakni?
— Persze, kicsim — felelte azonnal Eszter. — Velem. És apát is láthatod majd, amikor szeretnéd.
Lilla nem szólt rögtön. Csak ült pár másodpercig, aztán odabújt hozzá, és átkarolta.
— Akkor is szomorú leszek — motyogta. — De kibírom.
Eszter szorosan magához ölelte. Ebben a pillanatban pontosan tudta, miért kell talpon maradnia. Ezért a gyerekért. Ezért a kicsi emberért, aki már most többet értett a világból, mint amennyit Eszter szeretett volna.
Gábor másnap este érkezett haza. Eszter meghallotta, ahogy a kulcs elfordul a zárban, és a szíve olyan vadul kezdett verni, mintha menekülésre készülne. Lilla a szobájában ült, a házi feladatával bajlódott.
Gábor belépett a nappaliba. Lebarnult arccal, kezében a bőrönddel, és olyan bűntudatos kifejezéssel, amit Eszter korábban talán meghatónak talált volna. Most csak fáradtnak látta tőle.
— Szia — szólalt meg halkan.
— Szia.
— Lilla itthon van?
— A szobájában.
Gábor a fal mellé állította a bőröndöt. Odament a kanapéhoz, de nem ült le. Mintha nem tudta volna, van-e még joga helyet foglalni ebben a lakásban.
— Eszter, én… — kezdte, aztán elakadt. — Istenem, azt sem tudom, honnan kezdjem.
— Nem muszáj elkezdened. Én már elmondtam, amit akartam.
— De beszélnünk kell. Rendesen. Nyugodtan.
— Miről? — kérdezte Eszter. — Arról, hogy elárultál? Arról, hogy a szemembe hazudtál? Vagy arról, hogy szerinted most nekem mit kellene tennem?
— Arról, hogyan tovább — Gábor végighúzta a kezét a haján. — Eszter, elrontottam. Tudom. De nem dönthetünk úgy egyik pillanatról a másikra, hogy mindent lerombolunk. Tizenegy éve együtt vagyunk. Ott van Lilla is.
— Nem én romboltam le — mondta Eszter élesen. — Te tetted, amikor elrepültél Balira a szeretőddel.
— Tudom! — csattant fel Gábor, majd rögtön halkabbra fogta a hangját. — Tudom, hogy az én hibám. De legalább próbáljuk meg. Elmehetünk párterápiára. Bármit megteszek, amit kérsz.
Eszter keserűen elmosolyodott.
— És te mit szeretnél, Gábor? Hogy bocsássak meg? Hogy tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna? Ahogy legutóbb?
Gábor arca megfeszült.
— Honnan… Milyen legutóbb?
— Komolyan azt hitted, nem tudtam Petráról két évvel ezelőtt? — kérdezte Eszter. — Tudtam. Csak azt reméltem, egyszeri botlás volt. Azt hittem, majd észhez térsz. Adtam neked egy esélyt.
— Eszter, könyörgöm…
— Te pedig valószínűleg úgy vetted, hogy ennyire ostoba vagyok. Hogy ugyanígy folytathatod. Ha egyszer megbocsátottam, majd megbocsátok másodszor is. Harmadszor is. Tizedszer is.
— Nem — rázta meg a fejét Gábor. — Nem így gondoltam.
— Akkor hogyan? Magyarázd el. Lehet, hogy tényleg én nem értek valamit a házasságból.
Gábor végül leült a kanapéra. Előrehajolt, és a tenyerébe temette az arcát.
— Nem tudom — mondta tompán. — Talán kellett valami izgalom. Valami új. Érted… veled minden annyira megszokott lett. Kiszámítható. Mindennapi. Te mindig itt voltál, mindig megértettél, mindig mellettem álltál. Én meg… valami mást akartam.
Eszter leült vele szemben. Kezeit összekulcsolta az ölében.
— Vagyis az volt a baj, hogy jó feleség voltam?
— Nem! Nem ezt akartam mondani.
— Akkor mit? Hogy unalmas vagyok? Hogy túl könnyen kiismerhető? Hogy izgalmasabbnak kellett volna lennem?
— Eszter, ne forgasd ki a szavaimat.
— Nem forgatom ki. Érteni próbálom. Mondd meg, mit kellett volna másképp csinálnom ahhoz, hogy ne csalj meg.
Gábor lassan felemelte a fejét, és ránézett.
— Semmit — mondta csendesen. — Nem a te hibád. Ez én voltam. Az én gyengeségem. Az önzésem. Azt akartam, hogy megmaradjon a családom, közben pedig legyen valami kaland is az életemben. Azt hittem, működhet. Hogy te nem tudod meg. Hogy senkinek sem fog fájni.
— De fáj — felelte Eszter. — Nekem fáj. És Lillának is fájni fog, amikor rájön.
— Nem kell rájönnie! — Gábor felpattant. — Ez maradhat kettőnk között.
— Tényleg ezt gondolod? Hogy egy gyerek nem érzi meg, ha a szülei hazudnak egymásnak? Tegnap már megkérdezte, elválunk-e.
Gábor elsápadt.
— Mit mondtál neki?
— Azt, hogy nem tudom.
Csend ereszkedett közéjük. Nehéz, sűrű csend. Gábor fel-alá járkálni kezdett a nappaliban. Megállt, aztán újra elindult, mintha a mozgás segítene neki nem szétesni.
— Jó — mondta végül, és nagyot sóhajtott. — Rendben, Eszter. Értem. El akarsz válni. Mi lesz most?
— Nem tudom pontosan — válaszolta. — Talán az lenne a legjobb, ha egy ideig külön laknál. Amíg átgondoljuk a papírokat, meg mindent.
— Szóval már döntöttél. Válás.
Eszter ránézett a férjére. Fáradtnak látta, elveszettnek, és már nyoma sem volt annak a megszokott önbizalmának.