Két nap múlva Mária elutazott. Ugyanazzal a bordó bőrönddel, amellyel érkezett. Katalin küldött érte egy kocsit, de személyesen nem jelent meg; csak valami ismerősét szalasztotta oda egy kisteherautóval.
Búcsúzáskor az anyósa nem ölelte meg Esztert. Csak hűvösen odavetette:
— Na, minden jót.
— Vigyázzon magára, Mária.
Ennyi volt az egész.
Márk visszaköltözhetett a saját szobájába. A vendégágynak kinevezett összecsukható fekhelyet felrakták a felső tárolóba. A lakás mintha hosszú idő után végre levegőt kapott volna.
András egy teljes hétig sértődötten járt-kelt. Olyan volt, mint egy sötét felhő a plafon alatt: ha kérdezték, egyszavas válaszokat morgott, aztán tovább hallgatott. Eszter nem piszkálta. Dolgoznia kellett, műszakjai voltak, és épp elég dolga akadt nélküle is.
Péntek este aztán András leült mellé a kanapéra.
— Eszter.
— Igen?
— Nem volt igazam.
— Tudom.
— Azt hittem, megérted majd.
— Meg is értettem. Pont ezért tettem azt, amit tettem.
András egy darabig a padlót nézte.
— Bocsáss meg.
Eszter lassan fordult felé.
— Megbocsátok, András. Egyszer. De azt akarom, hogy most végre tényleg felfogd: minden, ami a lakásunkat, a fiunkat vagy a pénzünket érinti, közös döntés. Nem úgy működik, hogy te kitalálsz valamit, én meg majd alkalmazkodom. Együtt döntünk. Ha még egyszer helyettem határozol, akkor legközelebb én fogok nélküled dönteni. És biztos lehetsz benne, hogy az nem fog tetszeni.
— Hogy érted azt, hogy nem fog tetszeni?
— Gondolkodj rajta. Úgyis lesz rá időd, most egy hétig itthon vagy.
András halkan felhorkant. Nem volt benne vidámság, de harag sem igazán.
— Elég kemény lettél.
— Nem lettem az. Mindig ilyen voltam. Csak eddig nem adtál rá okot, hogy megmutassam.
Vasárnap Eszter egy szatyorral a kezében ment le az udvarra. A szatyorban egy üveg ötcsillagos örmény konyak lapult.
Judit néni a szokott padon ült, az ölében újság, mintha az elmúlt napokban semmi különös nem történt volna.
— Na? Kitetted? — kérdezte fel sem nézve.
— Magától ment el.
— Az még jobb. Nincs veszekedés, nincs perpatvar, nincs idegbaj.
Eszter elővette az üveget, és átnyújtotta.
— Ezt magának hoztam. Ahogy ígértem.
Judit néni szemügyre vette a címkét, aztán elégedetten bólintott.
— Ez rendes darab. Ilyennel már le lehet ülni beszélgetni.
— Köszönöm. Ha maga nem mondja el akkor azt az egészet, lehet, hogy teljesen másképp intézem. És valószínűleg sokkal rosszabbul.
Az idős asszony összehajtotta az újságot.
— Aranyom, az életben az egyik legfontosabb dolog, hogy időben nevén nevezzük a dolgokat. A bőrönd az bőrönd. A kétszobás lakás az kétszobás lakás. Az anya pénze pedig az anya pénze. Ha valaki ezeket összekeveri, akkor segíteni kell neki rendet rakni a fejében. Szépen, emberien. De határozottan.
Eszter leült mellé a padra, és az arcát a nap felé fordította.
— A férjének megbocsátott? — kérdezte Judit néni.
— Igen.
— Jól tette. A férjek sokszor olyanok, mint a nagyra nőtt gyerekek. Addig nem értenek semmit, amíg az ember az orruk elé nem teszi. Aztán megsértődnek. Utána meg elmúlik.
— És az anyósom?
Judit néni vállat vont.
— Az anyós, kislányom, nem a vér szerinti rokonod. És soha nem is lesz az. Ez nem baj, csak tudni kell kezelni. Nem kell szeretned. Elég, ha tiszteled. Lehetőleg tisztes távolságból. Mondjuk háromszáz kilométerről. Úgy mindenkinek nyugodtabb az élete.
Eszter elnevette magát. Két hete először igazán, felszabadultan.
— Háromszáz kilométer nagyjából pont annyi, amennyire ő lakik.
— Na látja. Akkor meg is van oldva.
A pad kellemesen átmelegedett a délutáni naptól. A szemközti ház mögött lassan lebukott a fény, a második emelet egyik nyitott ablakából pedig sült krumpli illata szállt ki az udvarra. Valahol éppen elkezdődött a vacsora.