Ráadásul úgy, hogy még fizetjük a hitelt, és a tízéves gyerekünk egy kempingágyon alszik. Ugye pontosan értem, mi történt?
— Eszter, miért vagy ennyire támadó?
— Nem támadok. Csak tisztázom a tényeket. Ha már nálad van az a pénz, amit anyukádtól kaptál, akkor te viszed magadhoz.
A vonal túlsó végén hosszú hallgatás következett. Mária elsápadt. András lesütött szemmel bámulta az asztalt.
— Eszter, nekem is van gyerekem, férjem, felújításom.
— Nekem meg gyerekem van, férjem, lakáshitelem és negyvenkét négyzetméterem. Neked hetvennyolc négyzetmétered van, plusz anyukád lakásának az ára.
— Ez családi ügy.
— Pontosan. És én is a család része vagyok. András a férjem. Az édesanyja az én anyósom. Ha családi ügyről beszélünk, akkor családilag kell dönteni róla. Minden érintettel együtt.
Mária ekkor sírni kezdett. Nem hangosan, csak csendben, a zsebkendőjébe temetve az arcát.
— Eszter, te hogy beszélsz az emberekkel? — szólalt meg végre András.
— András, most inkább maradj csendben. Te nem beszéltél velem, hanem döntöttél helyettem. Én viszont most a nővéreddel beszélek, mert rajta kívül nincs kivel.
Este András nem szólt hozzá. A nappali kanapéján feküdt, és mereven a plafont nézte. Márk közben halkan pakolta össze a táskáját másnapra.
— Apa, sokáig leszel most itthon?
— Egy hétig, kisfiam.
— Akkor eltegyem az összecsukható ágyat?
— Még nem tudom.
Eszter a konyhában mosogatott. Mindent hallott, de nem mondott semmit.
Mária a gyerekszobában ült, zárt ajtó mögött. Onnan szűrődött ki a hangja; telefonált valakivel. Valószínűleg Katalinnal.
Fél óra múlva kijött. A szeme vörös volt.
— Eszter, azt hiszem, holnap elmegyek Katalinhoz. Egy időre. Hogy rendezzük ezt.
— Rendben, Mária.
— Azért te nagyon kemény vagy.
— Nem kemény. Fáradt.
Mária még mondani akart valamit, de végül lenyelte. Visszament a gyerekszobába.
Éjjel András a konyhában állt vele szemben.
— Megaláztad az anyámat.
— Én a lányának tettem fel egy kérdést.
— Előtte hívtad fel.
— Te pedig előttem hoztad ide. Egyetlen telefon, egyetlen beszélgetés, egyetlen „Eszter, beszéljük ezt meg” nélkül. Beállítottál vele, és kész tények elé raktál. Hidd el, András, én is tudnék kész tényeket teremteni. Csak egyelőre nem akarok.
A férfi hallgatott.
— Tizenkét évig úgy éltem, mintha mi tényleg egy család lennénk — folytatta Eszter halkan. — Aztán kiderült, hogy amikor anyádról és a nővéredről van szó, a „család” valójában csak te vagy. Én meg Márk legfeljebb mellékletként szerepelünk. Ez így nem működik.
— Eszter…
— Ne kezdj el így kérlelni. Nem dobom ki az anyádat az utcára. Azt mondom, hogy van egy lánya, annak van hetvennyolc négyzetmétere, és nála van az anyja pénze. Ez nem gonoszság, András. Ez egyszerű számtan. Én csak tudok számolni.
András lehajtott fejjel ült. Nagydarab, kimerült kamionsofőrnek látszott, aki három napja nem aludt, és akit a saját felesége most úgy szorított sarokba, hogy nem talált kijáratot.
— Megígértem anyának, hogy te majd gondoskodsz róla.
Eszter sokáig nézte.
— András, ígérni mindenki csak a maga nevében ígérhet. Én ilyet neked soha nem vállaltam. Te ígérted meg, akkor te gondoskodj róla. Vegyél ki fizetés nélküli szabadságot, maradj itthon vele, főzz neki kását, intézd a gyógyszereit. Egyetlen szót sem fogok szólni. Csak akkor jó ideig nem ülsz volán mögé.
András nem válaszolt. Látta rajta, hogy megértette: erre nincs mit mondania.