A levegőt szívta. A csöndet. Mindazt, ami odabent már nyomokban sem létezett.
Nem sokkal később letelepedett mellé az ötödikről Judit néni. Apró termetű asszony volt, rövidre vágott hajjal, és olyan tekintettel, amely mintha a falakon is átlátott volna.
— Na, Eszter, megérkezett hozzád a baj, bőrönddel együtt?
— Ennyire látszik?
— Látszik hát, lányom. Olyan arcod van, mint szegény volt főnökömnek, amikor megjelentek nála az ellenőrök.
Eszter akaratlanul is elmosolyodott.
— Judit néni… maga jogász volt, ugye?
— Az voltam. Harminc év polgári ügyekben. Család, öröklés, vagyonmegosztás… minden, amitől az ember haja kihullik.
— Kérdezhetnék valamit?
— Azért ültem ide.
Eszter elmondta. Röviden, szárazon, könnyek nélkül; mentősként megtanulta, hogyan kell a lényeget felesleges körök nélkül közölni. A kisvárosi lakást, amelyet Mária eladott. A pénzt, amit Katalinnak adott, hogy nagyobb lakásba költözhessenek. Katalin hetvennyolc négyzetméteres háromszobását. András beleegyezését, amelyhez Esztertől senki nem kért engedélyt. És a bőröndöt az előszobájukban.
Judit néni csendben hallgatta, néha bólintott egyet.
— Kislányom, előre szólok: bíróságra vinni ezt hosszú, drága és idegölő mulatság lenne. Az anya önként adta oda a pénzt, papír nincs, olyan ajándékozást meg, hogy „adom, de cserébe köteles vagy eltartani”, a magyar jog sem kezel egyszerű kívánságlistaként. Viszont a helyzet lényege pofonegyszerű. Az anya eladta az otthonát a lánya kedvéért. A lánya nem adott neki helyet. Az anya fedél nélkül maradt. Ezt bíróság nélkül is lehet csúnyán nevezni. És ezt nem bírói pulpitus előtt kell első körben rendezni, hanem a sógornőd konyhájában.
— Vagyis?
— Vagyis beszélni kell vele. Sarokba szorítani. Az emberek nagyon nem szeretik, ha a kis ügyeskedésüket hangosan kimondják. Amíg csak a fejükben van, addig okos tervnek tűnik. Amint kimondod, már csak szánalmas kibúvó.
Eszter nézte az idős asszonyt, a vászoncipőjét, a kardigánját, a nyolcvan évét, és arra gondolt, hogy ez a padon adott tanács többet ér, mint a város ügyvédi irodáinak fele.
— Köszönöm.
— Még nincs mit. Majd ha elintézted, hozol nekem egy üveg jó konyakot. Azt szeretem.
András szombaton, ebédidő tájban érkezett haza. Fáradtnak látszott, a szeme alatt sötét karikák ültek. Márkot megölelte, az anyjának biccentett, Eszterhez pedig csak utoljára lépett oda, valahogy féloldalasan, futólag.
— András, beszélnünk kell.
— Hadd egyek előbb valamit.
— Most kell beszélnünk.
Ránézett, és megértette, hogy ezen jobb nem vitatkozni.
Hárman ültek le a konyhában. Mária is helyet foglalt, természetesnek vette, hogy családi tanácskozás következik, és őt, mint legidősebbet, úgysem hagyhatják ki belőle.
Eszter elővette a telefonját, kikereste Katalin számát, majd kihangosította a hívást.
— Halló?
— Szia, Katalin. Eszter vagyok.
— Ó, szia, Eszter. Történt valami?
— Igen. Anyukád két hete nálunk lakik.
— Hát… de ez jó, nem? Egyedül volt ott, ti meg Andrással közelebb vagytok hozzá.
— Katalin, jól értem, hogy anyukád eladta a lakását, és a pénzt neked adta?
A vonal túlsó végén rövid csend támadt.
— Ez családi ügy.
— Nem azt kérdeztem, kinek az ügye. Azt szeretném tisztázni, hogy anyukád az egyetlen otthonát pénzzé tette, az összeg nálad kötött ki a nagyobb lakás miatt, ő pedig most nálunk él, a kétszobás lakásunkban.