Eszter valamivel hat után lépett be a lépcsőházba, és már az első pillanatban megcsapta valami idegen, tolakodó szag. A lépcsőfordulóban sült hagyma illata terjengett; a szomszédok már reggeliztek. Tizenkét órás műszak után ez az olajos, nehéz szag úgy vágta orron, hogy egy pillanatra hányinger szorította össze a gyomrát.
A saját kulcsával nyitotta ki az ajtót, aztán a küszöbön megtorpant.
Az előszobában egy ismeretlen bőrönd állt. Nagy volt, bordó, a fogantyúja kopott. Mellette papucs hevert. Nem az övé.
— Eszterkém, megjöttél — hallatszott ki a konyhából egy hang.
Az anyósa. Mária asszony. Köntösben. Csészével a kezében.
— Jó reggelt, Mária asszony. Hát maga hogy került ide?
— András nem mondta?
— András nekem semmit sem mondott.
Mária asszony összeszorította a száját, és úgy nézett rá, mintha Eszter elfelejtette volna megtanulni a leckét.
— De hát biztosan megbeszéltétek. Mostantól nálatok lakom. Hová is mehetnék máshová?
Eszter lassan kibújt a kabátjából. Szándékosan lassan, hogy közben legyen néhány másodperce gondolkodni.
A nappali felől előbukkant az álmos Márk.
— Anya, miért a kempingágyon aludtam?
— Később, kicsim. Majd később.
Eszter elővette a telefonját, és felhívta Andrást. Kicsöngött. Újra próbálta. A férfi kinyomta. Tíz perc múlva üzenet érkezett: „Anya miatt majd beszélünk, úton vagyok. Ne tedd ki az utcára.”
Eszter leült az előszobai hokedlire. Úgy, ahogy volt: egyenruhában, cipőben. Csak ült, és a bordó bőröndöt bámulta.
Reggeli közben Mária asszony már sorolta is a feltételeit.
— Nekem külön szoba kell. Rosszul alszom. És még valami, Eszterkém: fekélyem van, diétás ételre van szükségem. Semmi sült, semmi csípős. Kásafélék, párolt zöldség, ilyesmi.
— Értem.
— Te egészségügyben dolgozol, tudnod kell.
— Tudom.
— A gyerekszobában leszek. Ott csend van.
— És Márk hol alszik?
— Hát a nappaliban. Egy fiúnak ugyan mennyi hely kell? András az ő korában még a folyosón is elaludt, mégis rendes ember lett belőle.
Eszter bólintott, és töltött magának teát. A csésze forró volt, és ez most jól jött: amíg az ember keze egy forró bögrét szorít, addig nem nyúl máshoz, és nem tesz olyasmit, amit később megbánna.
Három nap alatt világossá vált számára, mekkora baj szakadt a nyakukba.
Mária asszony hatkor kelt. Bekapcsolta a tévét. Reggeli egészségműsorokat nézett, jóval hangosabban annál, mint amennyire egy ép hallású embernek szüksége lett volna.
A kását minden reggel frissen kellett megfőzni neki. Az előző napi nem felelt meg, mert — ahogy mondta — „azt az én gyomrom nem bírja”.
A ruháit külön mosta.
— Nem keverhetem a többiekével, érzékeny a bőröm — jelentette ki.
Márk árnyékként mozgott a lakásban. Elcsendesedett. A tankönyveit katonás kis kupacban tartotta a nappali kanapéja mellett.
— Anya, a nagyi sokáig marad?
— Nem tudom, kicsim.
— Apa mikor jön haza?
— Pénteken.
— És mostantól mindig velünk fog lakni?
Eszter nem válaszolt. Az igazság az lett volna: „Nem tudom, és ettől félek.”
Péntek este a ház előtti padon ült. Nem dohányzott, nem telefonált, nem csinált semmit. Csak ült ott.