— Persze, a sikeresekkel tényleg egyszerűbb az élet — jegyezte meg Lilla könnyedén. — Ők legalább nem hitegetik a szeretőjüket azzal, hogy majd a doktori védés után minden komolyra fordul.
Gábor szeme megrándult.
Ezt, el kell ismerni, sebészi pontossággal találta el.
Mert igen: Petra, az a bizonyos harmadéves lány, aki folyton úgy nézett, mintha fejben már régen menyasszonyi ruhában állna az anyakönyvvezető előtt, még mindig várta, hogy Gábor betartsa a magasztos, tudományos köntösbe csomagolt ígéreteit.
Csakhogy volt egy apró bökkenő.
A válás idejére Gábor már kezdte felfogni, hogy egy rajongó tekintetű egyetemista társasága addig igazán kellemes, amíg ki nem derül róla, hogy ő is eszik, figyelmet akar, féltékenykedik, és ami a legkellemetlenebb: beszél.
Sokat.
Nagyon sokat.
Ráadásul többnyire saját magáról.
Így aztán az esküvő gondolata hirtelen valahogy lejjebb csúszott a fontossági sorrendben.
Ezt azonban hangosan kimondani annyit jelentett volna, mint beismerni: azért verte szét a házasságát, hogy aztán egy olyan nő mellett találja magát, aki éjszaka felhívja, és számon kéri rajta, miért kedvelte egy másik hallgató fényképét.
Gábor tehát továbbra is görcsösen ragaszkodott a végzetes férfi szerepéhez, bár kívülről egyre inkább olyan kimerült oktatónak látszott, akit az élet végül megbüntetett a túlméretezett egójáért és az előadótermekhez való korlátlan hozzáféréséért.
— Én ezt egyszerűen nem értem — morogta. — Hogy sikerült neked mindezt összehozni?
— Borzasztóan bonyolult volt — bólintott Lilla komoly arccal. — Először nem etettem tovább egy felnőtt árulót. Aztán abbahagytam a zoknijai mosását. Utána pedig megszüntettem az önbecsülésének finanszírozását. El tudod képzelni, mennyi energia szabadul fel így hirtelen?
Gábor hangosan kifújta a levegőt.
— Te mindig ilyen bosszúálló voltál.
— Nem, Gábor. Csak meggyógyultam.
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.
Lilla még csak össze sem rezzent.
Mindössze az órájára pillantott, majd nyugodtan ennyit mondott:
— Ó, pont időben.
— Ki az? — kapta fel azonnal a fejét Gábor.
— Ez már végképp nem tartozik rád.
Lilla az ajtóhoz lépett, és kinyitotta.
A küszöbön egy férfi állt.
Magas volt.
Magabiztos.
Elegánsan öltözött.
Olyan csendes, kiegyensúlyozott arckifejezéssel nézett be, amely a Gábor-féle férfiakat egyetlen másodperc alatt kizökkenti. Mert az ilyen arcról messziről látszik: ennek az embernek nem kell szavakkal bizonygatnia, mennyit ér. Az értéke nem bemondásra működik.
Az egyik kezében egy jó nevű cukrászda csomagját tartotta, a másikban egy kisebb csokrot.
Gábor megmerevedett.
A férfi előbb rá nézett, aztán Lillára.
— Rosszkor jöttem? — kérdezte halkan, teljes nyugalommal.
— A lehető legjobbkor — felelte Lilla. — Csak a volt férjem ugrott be néhány iratért. Már éppen indul.
Ez a „már éppen indul” Gábornak jobban fájt, mintha Lilla egyszerűen kitessékelte volna egy papuccsal.
— Értem — biccentett a férfi. — Jó estét.
És ennyi.
Semmi jelenet.
Semmi kakaskodás.
Semmi olyan mondat, hogy „most már én vagyok mellette”.
Gábor ettől még rosszabbul érezte magát.
Mert nem is az bántotta igazán, hogy Lilla életében megjelent valaki.
Hanem az, hogy ez a valaki olyan embernek tűnt, aki még gondolatban sem méri magát hozzá. Mintha egyszerűen más ligában játszanának.
— Hát akkor… — motyogta Gábor, és szorosabban markolta a mappát. — Nem zavarok tovább.
Lilla udvariasan bólintott.
Pont azzal a hűvös kedvességgel, amellyel az ember futártól, kellemetlen ismerőstől vagy az élete egy rosszul sikerült korszakától búcsúzik.
Gábor már az ajtó felé tartott, amikor mégsem bírta magában tartani.
— Azért ne örülj túl sokáig. Az ilyenek gyorsan le szoktak járni.
Lilla elmosolyodott.
Válaszolni azonban már nem volt ideje.
Az új férfi megtette helyette.
Nyugodtan.
Szinte barátságosan.
— Ne aggódjon — mondta Gábornak. — Én nem vagyok harmadéves. Stabilabb az idegrendszerem.
Csend lett.
Lilla egy pillanatra lehunyta a szemét, nehogy túl hangosan felnevessen.
Gábor pedig úgy állt ott, mint akit egyetlen mondattal éppen most változtattak tanszéki legendává.
Szó nélkül távozott.
Meglepően gyorsan.
Már arra sem tett kísérletet, hogy összeszedje méltósága maradék darabjait.
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Lillából végre kitört a nevetés.
Igazi nevetés volt.
Könnyű.
Felszabadult.
Élvezettel teli.
Mert néha a legjobb elégtétel nem a veszekedés, nem a könnyek és nem is a hosszú, drámai monológ.
Néha a legszebb bosszú egyszerűen az, ha az ember jól él.
Felújított lakásban.
Rózsákkal az asztalon.
Egy olyan férfi mellett, aki nem keveri össze a szerelmet az önelégültséggel.
És egy volt férjjel a múltban, aki egyszer csak beállított néhány papírért, majd azzal a súlyos felismeréssel távozott, hogy a válás legnagyobb eredménye végül nem az ő szabadsága lett.
Hanem Lilla boldogsága nélküle.