Például hirtelen több lett benne a hely. Meg a levegő. Meg valahogy a pénz is.
Gábor meredten bámult rá.
És valahol nagyon mélyen, a lelke egyik régóta használaton kívüli zugában megmozdult benne valami kellemetlen.
Nem a lelkiismeret, természetesen.
Annak ott már évek óta nem maradt se széke, se asztala, se helye.
Nem.
Irigység volt az.
Súlyos, savanyú, nehezen lenyelhető irigység.
Az a fajta, amelynek utóíze a férfiúi rémület jól ismert mondata: „Várjunk csak… tényleg jobban él nélkülem?”
És ez még csak a kezdetnek bizonyult.
Gábor, a volt férj, egyszer csak rákapott, hogy kiderítse, ki küld rózsákat Lillának, és közben sokkal többet tudott meg az életéről, mint amennyit az önérzete elbírt volna.
Ott állt a régi lakása közepén, kezében a mappával, olyan arccal, mintha egy frissen elkészült, ízléses lakásfelújítás épp most hajtott volna át rajta erkölcsileg.
Körbepillantott, mintha kétségbeesetten keresne valamit, ami megnyugtathatná.
Mondjuk egy poros polcot. Egy levált szegélylécet. Egy akciósan vett, szomorú tésztás zacskót. Vagy legalább egy sarokban kuporgó női kétségbeesést.
De ilyesminek nyoma sem volt.
Épp ellenkezőleg.
A lakásban már nem az elhasznált házasság savanykás fáradtsága és Gábor zoknijainak emléke terjengett, hanem finom parfüm, frissesség és egy számára kifejezetten kellemetlen igazság: nélküle ez az otthon szép lett.
Nagyon szép.
Beljebb ment a nappaliba.
Ott egy új kanapé állt.
Nem az a régi, amelyen valaha úgy hevert végig, mintha puszta jelenlétével felbecsülhetetlen szolgálatot tett volna a bútorgyártásnak.
Nem.
Ez másik volt.
Világos.
Elegáns.
Olyan darab, amelyet szemmel láthatóan nem olyan férfiakra terveztek, akik egyetemistákkal csalják a feleségüket, aztán évekkel később visszatérnek az irataikért, mint egy rosszul megírt fordulat.
— Honnan volt rá pénzed? — kérdezte újra, ezúttal halkabban, de annál nagyobb belső sértettséggel.
Lilla közben vázába tette a csokrot.
Lassan.
Szépen.
Azzal a különleges női kecsességgel, amely pontosan tudja, mennyire idegtépő látvány ez most a volt férj számára.
— Gábor, elvitted a papírjaidat? — kérdezte anélkül, hogy hátrafordult volna.
— Elvittem. De nem erről beszélek. Miből telt neked felújításra? Bútorokra? Sofőrös autóra? Mi ez az egész?
Lilla végre felé fordult.
És elmosolyodott.
Nem kedvesen.
Nem is gonoszul.
Inkább úgy, ahogy a felnőttek mosolyognak egy gyerekre, aki éppen most tudta meg először, hogy a világ nem körülötte forog.
— Miért érdekel? Hogy nyugodtabban aludj? Vagy épp ellenkezőleg, egyáltalán ne tudj aludni?
Gábor arca eltorzult.
— Ugyan már. Csak megkérdeztem.
— A házasságunk alatt először? Megható pillanat.
A férfi tett néhány lépést a szobában.
Végighúzta a kezét az egyik fotel támláján.
Leült.
Aztán azonnal fel is pattant.
Úgy látszott, fizikailag képtelen elviselni, hogy olyan kényelemben üljön, amely nélküle jött létre.
— Van valakid? — bökte ki végül.
Na tessék.
Ide is eljutottak.
Nem a bűntudatig.
Nem a megbánásig.
Rögtön a lényegig: ki merte felszedni azt, amit ő valaha eldobott, és amire most hirtelen újra saját területként kezdett tekinteni.
Lilla enyhén csodálkozva nézett rá.
— Gábor, ezt most milyen minőségben kérdezed? Volt férjként? Mások boldogságára szakosodott nyomozóként? Vagy olyan emberként, akinek hirtelen fájni kezdett, hogy az a bizonyos „tyúk” mégsem ül egyedül a balkonon, könnyek között?
A férfi arca kivörösödött.
— Nem így értettem.
— Tényleg? Én meg azt hittem, megint nem is az irataid miatt jöttél, hanem azért, hogy bizonyítékot találj rá: utánad nekem csak rosszabb lehet.
Gábor hallgatott.
Mert valójában pontosan ezért érkezett.
Nem tudatosan.
Rondán.
De válás után meglehetősen férfias módon.
Az olyan férfiak, mint Gábor, sokszor nem is akarják visszakapni a feleségüket.
Dehogy akarják.
Már nincs is szükségük rá.
Nekik az kell, hogy a nő szenvedjen. Megfelelő formában. Kényelmesen ellenőrizhető módon. Nélkülük éljen, persze, de mindenképpen rosszabbul.
Ehhez képest itt volt a felújítás. A virág. A ruha. Az autó.
Ez már nem egyszerű válás volt.
Ez támadás volt az egész világnézete ellen.
— Akkor is — mondta makacsul —, kitől vannak a virágok?
Lilla közelebb lépett hozzá.
Összefonta a karját a mellkasa előtt.
Aztán olyan lustán nyugodt hangon szólalt meg, amely különösen képes felbosszantani az önhitten magabiztos férfiakat:
— Egy olyan férfitól, aki tudja, hogy virágot nemcsak egy házasság temetésére lehet adni egy nőnek.
Gábor pislogott egyet.
Aztán elvigyorodott.
Nagyon erőltetetten.
— Vicces. És ki ez? Valami újabb „sikeres vállalkozó”? Az ilyenekkel általában minden világos.
Lilla halkan felnevetett.