Nem is az zavarta igazán, hogy a volt feleségét kell felhívnia.
Hanem az, hogy a volt felesége még mindig létezett. Sőt, a jelek szerint talán egészen jól megvolt nélküle.
— Tessék — szólalt meg Lilla teljesen egyenletes hangon.
Semmi remegés.
Semmi sértettség.
Még egy udvarias, megszokásból odavetett „szia, Gábor” sem.
Na, ez már megkarcolta az önérzetét.
— El kell vinnem néhány iratomat — közölte olyan hangsúllyal, mintha adóellenőrként érkezne lefoglalni a nappali bútort.
— Nem vittél el mindent?
— Nem. Ma este hétkor beugrom érte.
Úgy mondta, mintha nem egyeztetne, hanem királyi látogatást hirdetne ki.
Csakhogy a régi, engedelmes „persze, rendben” helyett olyasmit kapott, amitől mintha egy pillanatra megbillent volna benne a világ megszokott rendje.
— Akkor nem leszek otthon — felelte Lilla nyugodtan.
— Hogyhogy nem leszel? — hökkent meg. — Mégis hol leszel?
— Ez már nem tartozik rád. Holnap délben elviheted.
És bontotta a vonalat.
Letette.
A telefont.
Gáborra.
Abban a pillanatban valahol a távoli univerzumban bizonyára megszólalt egy vészjósló zene.
Mert ilyet Lilla korábban soha nem engedett meg magának.
A házasságuk alatt mindig igazodott hozzá.
Engedett.
Elsimított.
Most meg egyszer csak: nem lesz otthon.
Ráadásul ez a jéghideg „nem tartozik rád”.
Gábor sértődöttsége egészen a törékeny férfiúi büszkesége mélyéig hatolt.
„Ugyan hol lenne? — fortyogott magában. — Csak nem randizgat negyven fölött. Erre a tyúkra sírás nélkül rá se néz senki.”
És az élet ekkor, mint oly sokszor, már kezdte ropogtatni az ujjait.
Mert különös élvezettel bünteti azokat a férfiakat, akik szentül hiszik: ha egy nő elmúlt harmincöt és elvált, akkor kötelessége azonnal az ablak mellé ülni, pokrócba csavarni magát, és kiskanállal csendben kanalazni a kétségbeesését.
Gábor pontosan érkezett a volt felesége házához.
Lilla valóban nem volt otthon.
Először nem akarta elhinni.
Aztán felhúzta magát.
Végül leült a lépcsőház előtti padra, olyan arckifejezéssel, mint akit az egész világegyetem személyesen sértett vérig.
Még a lányát is megpróbálta felhívni.
A lánya azonban okos gyerek volt, és az apját már jó ideje a tiltólistán tartotta.
Gábor ült, fortyogott, és fejben már formálta is az új elméletet arról, hogy „Lilla direkt játssza meg magát”.
Ekkor gördült oda egy autó a ház elé.
Nem busz.
Nem olcsó taxi.
Hanem egy szép, drága, feltűnően jó állapotú kocsi.
Lilla szállt ki belőle.
Hatalmas csokor rózsával a karjában.
Csinos ruhában.
Frissen készített frizurával.
Olyan mosollyal az arcán, amely egyértelműen arról árulkodott: az estét nem a távirányító és a magány társaságában töltötte, hanem valakivel, akinek a jelenléte meglehetősen kellemes volt.
És ami a legfontosabb: úgy nézett ki, ahogy csak azok a volt feleségek szoktak, akiket az élet nem agyontaposott, hanem fényesre csiszolt.
Gábor olyan hirtelen pattant fel, mintha belül megszólalt volna benne az irigység riasztója.
Lilla mosolya abban a pillanatban eltűnt, amikor meglátta őt.
— Mit keresel itt? — kérdezte fagyosan.
— Mondtam már. Kellenek az irataim.
— Én meg azt mondtam, hogy nem leszek itthon.
— Kitől kaptad a virágot? — vágta rá olyan gyorsan, hogy még arra sem maradt ideje, hogy eljátssza: őt ez tulajdonképpen nem érdekli.
Lilla hosszan, szinte lustán végigmérte.
— Nahát. Sok év után először van valami bennem, ami felkelti az érdeklődésedet.
Gábor arcizma megrándult.
— Komolyan kérdeztem.
— Én meg nem — felelte Lilla. — Vedd el az irataidat, aztán tűnj el.
Felmentek a lakásba.
És Gábort ott érte az este második ütése.
A lakás megváltozott.
Nem úgy, hogy „arrébb került pár bútor”.
Nem.
Ez már nem annak a nőnek az otthona volt, akit ő valamikor hátrahagyott.
Ez olyan tér lett, ahová az ember belép, és ösztönösen tisztelettel veszi le a cipőjét.
Igényes felújítás.
Új bútorok.
Hangulatos, stílusos világítás.
Drágának tűnő, gondosan kiválasztott részletek.
Nyoma sem maradt annak a fáradt, szürke hétköznapiságnak, amelyben ő egykor nagy fontossággal járkált fel-alá, mint a konyha és a kanapé önjelölt uralkodója.
— Miből volt pénzed minderre? — kérdezte, miközben úgy nézett körbe, mintha a falak személyesen árulták volna el.
Lilla szó nélkül odament a szekrényhez, kivett egy mappát, és a kezébe adta.
— Megkaptad, amiért jöttél?
— Azért csak mondd meg — makacskodott tovább. — Honnan van ez az egész?
— Gábor — mondta Lilla egészen nyugodtan —, most elárulok neked egy borzalmas titkot: kiderült, hogy ha téged kivisznek egy lakásból, abban meglepően sok minden meg tud változni.