A volt férj az irataiért állított be, aztán majdnem megfulladt az irigységtől, amikor meglátta, hogyan élek nélküle
Gábor olyan ábrázattal pötyögte be a volt felesége számát, mintha nem egyszerű telefonhívásra készülne Lillának, hanem arra, hogy egy egész citromot kelljen lenyelnie, ecettel leöblítenie, majd még azt is beismernie: a nő élete a válás után valami rejtélyes okból nem omlott romba.
Három hónapja mondták ki a válásukat.
A hivatalos indok szerint „nem illettek össze a természetük”.
A valóságban azonban egészen másról volt szó. Gábor, az egyetemi oktató, aki körülbelül egy kerületi Don Juan önbizalmával rendelkezett, túlságosan belefeledkezett a hallgatónőibe. Egy ponton már végképp összekeverte a tanszéket a saját külön bejáratú szórakoztató katalógusával.
Lilla egyébként nem csak sejtett valamit.
Egy napon a rosszulléte miatt hamarabb ment haza, és a saját lakásában olyan jelenet fogadta, amelytől talán még a papucsok is megszégyenülten fordultak volna a fal felé.
A kanapén Petra ült, az egyik hallgató. Hosszú szempillák, ártatlanra kerekített szemek, az értelem pedig láthatóan szabadságon.
Mellette Gábor.
Kényelmesen elnyúlva.
Elégedetten.
Azzal a férfias magabiztossággal, amely szerint a házastársi hűség valami poros, elavult extra, mint a vezetékes telefon.
Amikor Lilla mozdulatlanul megállt az ajtóban, Gábor még csak meg sem próbált bűnbánó arcot vágni.
Sőt.
Úgy viselkedett, mintha nem őt kapták volna rajta a megcsaláson egy idegen — pontosabban Lilla — lakásában, hanem valaki durván félbeszakította volna a tudományos kísérletét arról, mennyi megaláztatást bír ki egy nő ebéd előtt.
— Hát megtudtad, akkor megtudtad — mondta közönyösen. — Talán jobb is így.
Aztán szemrebbenés nélkül Petra felé fordult, és odavetette:
— Ha lediplomázol, elveszlek.
Petra úgy felragyogott, mintha Nobel-díjat nyomtak volna a kezébe, nem pedig egy erősen kétes ígéretet kapott volna egy férfitól, aki egyszer már egy törvényes házassággal sem boldogult.
— Tényleg, Gábor tanár úr? — csipogta.
— Tényleg — felelte a férfi leereszkedő nyugalommal. — És itt neked csak Gábor vagyok.
Na, ez volt az a pillanat, amikor Lilla kitette őt.
Majdnem ünnepélyesen.
A holmijával együtt.
A maradék önérzetével együtt.
És azzal az örök meggyőződésével együtt, hogy Lilla nélküle legfeljebb egy hétig húzza, aztán majd visszakúszik hozzá, a rezsiszámlák fölött zokogva.
— Nélkülem elveszel, te szerencsétlen! — ordította akkor Gábor, miközben olyan drámai lendülettel szedegette össze a zoknijait, mintha nem egy lakásból távozna, hanem saját zsenialitásának aranykorából száműznék.
— Nem fogok elveszni — válaszolta Lilla szárazon.
— És miből akarod eltartani a lányunkat? — folytatta a férfi. — Még elperlem tőled. Bebizonyítom, hogy hisztérikus vagy és nincstelen!
Lilla akkor nem felelt.
Mert amikor egy férfi, aki egy hallgatóval csalta meg, éppen azzal fenyegetőzik, hogy elveszi tőle a gyerekét, miközben még mindig győztesnek képzeli magát, ott a vita már értelmét veszti.
Ilyenkor az ember vagy nevet.
Vagy szakembert hív.
A válás sokáig húzódott.
A lányuk miatt.
Gábor becsvágya miatt.
És azért is, mert a férfi az utolsó pillanatig úgy adta elő a történteket, mintha nem őt rúgták volna ki, hanem ő ajándékozta volna meg nagylelkűen a volt feleségét a szabadsággal, hogy aztán mindenkinek elmesélhesse: erkölcsi okokból hagyta el.
A háta mögött olyan elszántan mocskolta Lillát, mintha ezért külön fizetés járt volna neki.
Azt terjesztette az ismerősök között, hogy állítólag Lilla csalta meg őt.
Hogy rossz feleség volt.
Hogy nem becsülte meg a tudomány nagy emberét.
Hogy mellette „nem lehetett levegőt venni”.
Mindezt úgy, hogy Gábor mellett még a hűtő ajtaját sem lehetett nyugodtan kinyitni anélkül, hogy az ember végig ne hallgasson egy előadást arról, milyen nehéz alulértékelt géniusznak lenni, olyan fizetéssel, mint egy szomorú könyvtárosé.
Gyerektartást alig fizetett.
A nagyzolásból viszont annyi jutott neki, hogy ha azt pénzzé lehetett volna tenni, Lilla már rég megvehette volna a lakás fölötti szintet is.
És most, három hónappal a válás után, ez az akadémiai tollazatú páva hirtelen rádöbbent, hogy néhány fontos iratát a volt feleségénél felejtette, amelyekre szüksége volt a doktori dolgozatához.
Doktorihoz, természetesen.
Mert Gábor meggyőződése szerint ha egy férfi doktori értekezést ír, az automatikusan felmenti a hűtlenség, a durvaság és a törött távirányító szintjén működő értelem minden következménye alól.
Végül megnyomta a hívás gombot.
Olyan arccal, mint akinek már maga a hívás gondolata is savanyú a szájában.