— Nem, Gábor.
A következő pillanatban már csak a megszakadt vonal éles, üres sípolása maradt.
— Hogy mered, te nyomorult! — üvöltötte Gábor a lakás csöndjébe, miközben a telefont szorongatva hadonászott. — Azt hiszed, engem csak úgy félre lehet dobni? Ki tartott el? Ki fizette a lakást? Hálátlan senki!
Három hónap múlt el.
Gábor a legénylakássá silányult albérletében ült, körülötte pizzásdobozok, gyűrött blokkok, félig üres üdítősflakonok. A telefonja számológépét böködte, újra meg újra, mintha a számok ettől majd kegyesebbek lennének.
Albérlet: százhúszezer. Rezsi: húszezer. Étel, bérlet, apróságok: még legalább negyvenezer. Összesen száznyolcvanezer forint. A fizetése kétszáznyolcezer volt. Maradt huszonnyolcezer az egész hónapra. Minden másra. Régen ketten adták össze a lakbért, akkor valahogy el lehetett lavírozni. Most a telefonja harmadik napja hallgatott.
Az asztalon ott feküdt előtte a válást kimondó határozat. Sokáig meg volt győződve róla, hogy idáig úgysem fajulhat a dolog. Csakhogy valahányszor meglátta Esztert a tárgyalóteremben, nem bírta befogni a száját. Pénzt követelt, árulással vádolta, a szemére hányta az egész közös életüket. Most pedig ott volt: hivatalosan is egyedülálló, majdnem teljesen leégve. A fizetésig még egy hét volt hátra.
Végül felhívta az anyját.
— Anya? Átmehetek ebédre?
— Gáborkám, ma vendégeink lesznek.
— Miféle vendégek?
— Eszter jön a párjával. Olyan művelt, kellemes ember! Egyetemi professzor, képzeld! — az anyja hangja meglepően vidám volt, szinte lelkes. — Tamásnak hívják, ha jól emlékszem.
— Mi van? — Gábor felpattant a kanapéról, és közben fellökte a bögréjét. — Anya, te teljesen megőrültél?
— Gáborkám, Eszter már nem a feleséged. És Tamás igazán érdekes dolgokról tud mesélni. Ráadásul Eszter csak úgy kivirult mellette.
— Anya! — Gábor képtelen volt felfogni, hogy a saját anyja a volt feleségét látja vendégül. Méghozzá egy idegen férfival együtt.
— És azt tudtad, hogy remekül főz? Tegnap hozott nekünk apáddal egy rakott ételt. Egyszerűen mennyei volt!
Gábor válasz nélkül kinyomta a hívást. Az anyja megbolondult, ez nem is lehet kérdés — fortyogott magában. Vagy Eszter valahogy mindannyiukat ellene hangolta. Ravasz, aljas nőszemély.
A következő számot már dühből tárcsázta. A testvére vette fel.
— Júlia, te tudtál erről?
— Miről? Ja, Eszterről? Persze. Mostanában együtt járunk vásárolni. Olyan ruhát segített választani nekem, hogy el sem hiszed!
Gábor megdermedt, a telefon a kezében maradt. Tehát összebeszéltek. Mind. Szándékosan rajta szórakoznak.
— Hiszen ki nem állhattad!
— Nem, Gábor. Te nem állhattad ki. Mi csak melletted álltunk, mert azt hittük, ez a dolgunk. Tudod, Eszter valójában nagyon jó fej. Tamás meg tündéri ember. Képzeld, hozott nekem egy pszichológiai könyvet!
Gábor nem várta meg a folytatást. Megszakította a hívást.
— Mi a fenének kellett mindenkinek ellenem fordulnia? — ordította az üres szobának. — Mindenki! Az összes!
Felnyitotta a közösségi oldalt. Az első képen Eszter állt egy ismeretlen férfi mellett. Magas volt, őszülő halántékkal, szemüvegben, nyugodt mosollyal. A kép alatt ennyi állt: „Köszönöm a sorsnak a második esélyt.”
A bejegyzés alatt ott sorakoztak a kedvelések. Az anyjától. Júliától. Még Pétertől is.
Én meg azt hittem, ő is legalább annyira szenved, mint én, villant át Gábor fején. Erre kiderül, hogy tökéletesen berendezkedett nélkülem.
Mária kommentje is ott virított: „Milyen gyönyörű pár vagytok! Eszterkém, sugárzol a boldogságtól!”
Péter ezt írta: „Örülök nektek! Tamás rendes fickó!”
Júlia pedig: „Eszter, csodásak vagytok!”
Gábor úgy hajította a telefont a kanapéra, mintha megégette volna a kezét. Az asztalon kihűlt instant tészta állt. A hűtőben három doboz sör és egy kiszáradt sajtdarab árválkodott. A lakás, amelyet korábban Eszter rendben tartott, lassan szemétdombbá változott. Ruhák hevertek mindenütt, a mosogatóban tornyosultak a tányérok, a kukából kilógtak az ételesdobozok.
— Majd megmutatom én nektek! — morogta, és belerúgott egy üres pizzásdobozba. — Azt hiszitek, nélküle semmire sem megyek?
Ekkor megcsörrent a telefon. Gábor meglepetten kapta fel a fejét. Már vagy egy hete senki sem kereste. Ismeretlen szám villogott a kijelzőn. Először ki akarta nyomni, biztos valami reklám, gondolta. Aztán a tétlen, nyomasztó csend miatt mégis felvette.
— Gábor úr? Tamás vagyok, Eszter férje. Szeretném megköszönni önnek.
Férje? Már hozzáment? Gábor fejében egy pillanatra minden összekuszálódott.
— Mit? — kérdezte rekedten.
— Azt, hogy elengedett egy ilyen nőt. Húsz évig kerestem valakit, aki ennyire okos, tehetséges és gyönyörű. Ön pedig egyszerűen kidobta az életéből. Őszintén hálás vagyok érte.
A vonal megszakadt.
Gábor mozdulatlanná dermedt. A telefon kicsúszott az ujjai közül, és tompán puffant a földön. Ez nem történhet meg. Egyszerűen nem történhet meg.
Órák teltek el. Odakint besötétedett, a lakásban nem gyúlt fény. Gábor még mindig ugyanott ült a kanapén, mozdulatlanul, a saját rendetlensége és csöndje közepén.
Egyedül volt.