— Ez nem torta, hanem bolti piskótalapok egymásra pakolva!
— Én sütöttem! — Eszter felpattant a székről. — Négy órán át dolgoztam rajta!
Azonnal meg is bánta, hogy magyarázkodik.
„Már megint védekezem — korholta magát némán. — Pedig megfogadtam, hogy többé nem teszem.”
— Négy óra? — Júlia is beszállt a bátyja mellé. — Ugyan mire ment el ennyi idő? Arra, hogy elolvasd a sütő használati utasítását?
Pontosan ugyanazzal az undorodó fintorral húzta el a száját, ahogyan Mária tette fiatalabb korában: fölényesen, teátrálisan, mintha a világon mindenki más alatta állna.
— Eszter, kedvesem — szólalt meg Mária negédes, leereszkedő hangon —, szívesen odaadom neked a receptjeimet. Régi, bevált darabok.
— Ugyan már, milyen receptek! — legyintett Gábor. — Anya, ő reménytelen eset. Se főzni nem tud, se rendet tartani, de még normálisan felöltözni sem képes!
— Elég! — Eszter hirtelen kiegyenesedett. — Ebből elég. Elmegyek.
Ahogy végignézett rajtuk, egyetlen gondolat zakatolt benne: „Olyanok, mint egy hiénacsorda. Mind egyszerre esnek neki annak, aki egyedül van. De én miért lennék kevesebb náluk? Miért kellene ezt tovább tűrnöm?”
— Hová mennél? — húzta gúnyos mosolyra a száját Gábor. — Anyucihoz panaszkodni?
Láthatóan élvezte, hogy még egyszer belerúghat. Azt akarta, hogy Eszter világosan érezze: nélküle semmit sem ér.
— Tőled — mondta Eszter halkan. — Végleg.
Ő maga is meglepődött, hogy kimondta. Pedig ezek a szavak az elmúlt hónapokban százszor is végigvonultak a fejében.
— Jaj, most aztán nagyon megijedtem! — Gábor látványosan rémült arcot vágott. — És mégis miből fogsz élni? A kis fizetésedből? Hiszen még a számlákat sem tudod rendesen befizetni! Kiveszel majd egy lyukat valami lepukkant albérletben? Este meg főzöl magadnak üres tésztát? És ha megbetegszel, ki fog rólad gondoskodni? A barátnőid? Ugyan már, alig maradt valakid, mindenki a saját családjával van elfoglalva. Nélkülem te senki vagy, érted? Egy szürke kisegér, akit a munkahelyén sem vesznek észre!
Mária komoran bólogatott, és szemrehányó tekintettel méregette a menyét. Hogy merészelte ez a nő éppen az ő születésnapján felzaklatni az ő drága fiát? Júlia eközben már nem fintorgott. Nyílt elégedettséggel figyelte Esztert, mintha végre minden a helyére került volna, és ezt a „felkapaszkodott” nőt sikerült volna visszanyomni oda, ahová szerintük tartozott.
Néhány órával később Gábor alig tudta a kulcsot a zárba illeszteni. Nem az ital miatt remegett a keze, hanem a dühtől. Amikor kitárta az ajtót, megtorpant a küszöbön. A lakásban nyitott dobozok hevertek, üres vállfák szóródtak szét a padlón. Eszter a szekrény előtt állt, és gondosan hajtogatta a blúzait a bőröndbe.
„Hát jó. Menjen csak a fenébe” — gondolta Gábor, miközben figyelte. Valami megmagyarázhatatlan szorítás mégis összerántotta belülről.
— Szóval megszöksz? — vetette oda már az előszobából. — Persze, könnyebb lelépni, mint megbeszélni a dolgokat.
Eszter meg sem fordult. Ugyanolyan nyugodt, kimért mozdulatokkal pakolt tovább.
„Régen nem így beszélt” — villant át rajta. — „Honnan jön belőle ez a mérgező gonoszság? Vagy csak eddig nem akartam észrevenni?”
— Hallgass csak, hallgass — folytatta Gábor. — Mindig is ilyen voltál. Titokban mindent a magad feje után csináltál.
„Istenem, milyen visszataszító” — gondolta Eszter, miközben összehajtotta a kedvenc sálját. — „Hogy nem láttam ezt korábban? Vagy talán láttam, csak elfordítottam a fejem?”
Egy óra alatt mindent összeszedett, amire szüksége volt. Gábor közben a nappaliban ült, és sört kortyolgatott, mintha ezzel is bizonyítani akarná, hogy ura a helyzetnek.
— Te tényleg azt hiszed, boldogulsz nélkülem? — kiabált át neki. A fejében egyetlen gondolat keringett: ő a családfő, a férfi, aki nélkül minden szétesik. És most egy nő, ráadásul az ő felesége, fellázad a dolgok természetes rendje ellen. — Még egy közüzemi számlát sem tudsz elintézni! Rezsi, albérlet, határidők… te ezekhez nem értesz! Az a nevetséges munkád meg legfeljebb aprópénzt hoz!
Eszter válasz nélkül kihúzta a bőröndöt az előszobába.
— Fuss csak anyádhoz! — üvöltötte Gábor. — Egy hét múlva úgyis visszakúszol!
Az ajtó halkan becsukódott mögötte.
— És eszedbe ne jusson visszajönni! — ordította Gábor az üres lakásba.
A lépcsőházban Eszter megállt, és hátát a hideg falnak támasztotta. Különös érzés fogta el. Azt hitte, jobban fog fájni. Ehelyett valami könnyűség áradt szét benne. Harag már nem volt benne, csak tiszta, megdöbbentő bizonyosság: jól döntött.
Egy hét telt el, mire Gábor végül rászánta magát, hogy felhívja. Addig teljes meggyőződéssel hitte, hogy Eszter majd észhez tér, kicsit nyüszít még, aztán bűnbánó arccal visszatér hozzá.
— Eszter? Én vagyok az. Figyelj, sürgős az albérlet, be kell szállni a pénzbe. Emlékszel, miben állapodtunk meg, ugye? A te részed százezer forint. Keddig utald át.
A vonal túlsó végén egy pillanatra csend lett.