— vágott közbe hirtelen Katalin, Eszter édesanyja, akit szintén meghívtak az ünnepi ebédre.
— Nocsak, megszólalt az anyósom! — fordult felé Gábor gúnyos félmosollyal.
Azért engedett meg magának ilyen hangnemet, mert szentül hitte, hogy ő a család feje, és ebből következően bárkinek, bármikor megmondhatja a magáét.
— Katalin, talán előbb főzni kellett volna megtanítani a lányát, és csak utána férjhez adni.
„Micsoda pimasz alak” — futott át Katalin fején. Aznap este először nézett igazán figyelmesen a vejére, mintha csak most látná meg, miféle ember is valójában.
Eszter reménykedve pillantott az anyjára. Talán végre lesz valaki, aki kiáll mellette?
Néhány nappal később a húga, Nóra ugrott be hozzá.
— Eszti, miért sírsz? — kérdezte, és a konyhában átölelte.
— Semmi baj, csak hagymát vágok.
— Hagymát? Ezt most komolyan mondod? Eszter, látom rajtad. Már három hónapja úgy járkálsz, mint akit naponta földbe döngölnek.
Nóra közelebb hajolt, és belenézett a nővére szemébe. Olyan kimerültség ült benne, mintha Eszter legalább egy hete nem aludt volna rendesen.
— Nórikám, tényleg minden rendben van.
— Rendben? Hiszen mindenki előtt megaláz!
— Ne túlozz. Gábor sokat dolgozik, elfárad, attól ingerlékenyebb. Ráadásul az anyja megszokta, hogy a fia tökéletes, ezért engem piszkál folyton.
— És ez szerinted feljogosítja őket bármire? András is dolgozik, mégsem sérteget engem.
— Nóra, kérlek, ne avatkozz bele. Majd megoldódik köztünk.
Eszter nem akart erről beszélni, mert legbelül pontosan tudta: a húgának igaza van. Csakhogy ha ezt kimondja, azzal azt is be kellene ismernie, hogy tévedett. Hogy a boldog házasságról szőtt képe csupán szépen kifestett látszat.
Ugyanezen a napon este Péter, Gábor egyik barátja érkezett vacsorára a barátnőjével.
— Eszter, ezek bolti derelyék, ugye? — Gábor felszúrt egyet a villájára, és megforgatta maga előtt. — Péter, ne haragudj, a feleségem valamiért azt gondolta, hogy elsőéves kollégisták vagyunk.
Szándékosan beszélt hangosan, szinte színpadiasan. Élvezte, hogy fölényeskedhet, és közben a barátja előtt is megmutathatja, ki parancsol ebben a lakásban.
— Ugyan, hagyd már — mosolygott zavartan Péter.
— Nem, de érted ezt? Egész nap itthon van! Egész nap! És még arra sem képes, hogy normális derelyét készítsen!
— Emlékeztetnélek, drágám, hogy hatig dolgoztam. Ugyanúgy van munkahelyem, mint neked — felelte Eszter, igyekezve nem felvenni az újabb szúrást.
— Munkahelyed? — Gábor hangosan felnevetett. — Hallod, Péter? Ő azt nevezi munkának, hogy tíztől hatig egy irodában ül! Elképesztő, nem? Nyolc órán át papírokat tologatni, és máris munkának számít!
— Talán elég lesz — szólalt meg Péter barátnője, és rosszallóan nézett rá.
— Ó, hát itt egy újabb feminista! — Gábor sört töltött magának. — Látom, a nők összezárnak!
Péter közben arra gondolt, hogy a barátja túlságosan beleélte magát a házi zsarnok szerepébe. Eszter hálásan kacsintott a lánynak, amiért legalább ő megpróbált közbeszólni. A vacsora ezután tovább folyt, de a levegő megfagyott az asztal körül.
Alig telt el egy hónap. Egy este, egy újabb férji kirohanás után Eszter leszaladt a boltba, de a bejárat előtt elővette a telefonját, és felhívta az anyját.
— Elegem van belőle! — kiáltotta a kagylóba. — Nem bírom tovább, anya!
— Kislányom, légy türelmes. A férfiak a házasság után már csak ilyenek. Elengedik magukat, kevésbé figyelmesek. Apád is kibírhatatlan volt az első években: a kanapén sörözött, a zoknijait mindenfelé szétdobálta. Aztán idővel beleszokott a családi életbe.
— Nem erről van szó! — vágott közbe Eszter, mert nem akarta végighallgatni az újabb mentegetést. — Anya, ő butának nevez a saját szülei előtt!
Könnyek csorogtak végig az arcán. A sértettségtől, a tehetetlenségtől, és attól, hogy még a saját anyja sem érti meg.
— Eszter, van fedél a fejed fölött, a férjed eltartja a családot…
— Én is keresek! Egy hónap múlva előléptetnek, és többet fogok kapni, mint ő!
— De most még ő visz haza többet. Édesem, próbálj meg jobban főzni, törődj többet magaddal…
— Anya, ezt most komolyan mondod?
— Eszter, ne hozz elhamarkodott döntést. Gondold át alaposan.
Eszter kinyomta a telefont. Támogatás helyett megint csak azt hallgathatta, hogyan válhatna még jobbá egy olyan férfi kedvéért, aki egyáltalán nem becsüli. Ettől még rosszabbul érezte magát. Most már úgy tűnt, teljesen egyedül maradt mindenkivel szemben.
A végső nagy veszekedés Mária születésnapján robbant ki.
— Anya, nézd már meg, mit mer a menyed tortának nevezni! — mutatott Gábor az édességre.
Undorodó arccal turkált a villájával a piskótában, mintha valami visszataszító dolgot keresne benne.