— Nézzétek csak, a mi konyhai csillagunknak megint sikerült elsóznia az ételt! — Gábor látványosan félretolta a tányérját. — Anya, ezt neked is meg kell kóstolnod. Eszter, mondd csak, ettél te valaha rendesen elkészített csirkét? Vagy egész életedben ilyen kísérleteken nőttél fel?
— Gábornak igaza van — préselte össze a száját Mária. — Eszterkém, tegnap is mondtam neked: a csirkét tejfölben kell pácolni, nem majonézben.
— Tejfölben pácoltam — felelte Eszter, és minden erejével azon volt, hogy nyugodt maradjon a hangja.
— Tejfölben? — Gábor felnevetett. — Kicsim, biztos, hogy nem keverted össze a tejfölt valami ragasztóval? Az állaga alapján könnyen el tudnám képzelni.
Pedig két évvel korábban, azon a vacsorán kívül, minden egészen másnak tűnt. Gábor péntekenként virággal várta Esztert a munkahelye előtt, többnyire szegfűcsokorral, aztán beültek egy kávézóba, ahol órákon át tervezgették a közös jövőjüket. Figyelmesen hallgatta, amikor Eszter a kollégáiról mesélt, jóízűen nevetett a történetein, szombatonként pedig palacsintát sütött — ez volt az egyetlen étel, amelyet valóban el tudott készíteni.
— Eszter, te egy zseni vagy! — lelkendezett akkoriban, amikor megkóstolta a házi lasagnéját. — Anyám teljesen oda lesz a receptjeidtől!
— Ne túlozz már — nevetett Eszter. Soha nem gondolta magáról, hogy különösebben nagy szakács lenne. Egyszerűen csak szerette próbálgatni az ízeket, fűszereket keverni, váratlan hozzávalókat csempészni az ételekbe. — Csak azt főzöm, ami nekem ízlik.
— Komolyan mondom! Te tökéletes vagy!
Az esküvőjük nem volt fényűző, mégis vidám és meleg hangulatú ünnep lett. Mária akkor szorosan magához ölelte az újdonsült menyét.
— Isten hozott a családban, kislányom!
Eszter abban az időben minden percet ajándéknak érzett. Úgy hitte, végre igazi családra talált: nemcsak szerető férje lett, hanem egy anyósa is, aki kislányomnak szólította. Szülei válása óta, amely tizenöt éves korában történt, pontosan erre vágyott: egy nagy, összetartó családra, ahol úgy fogadják be, mintha mindig is közéjük tartozott volna.
Az első apró repedések nagyjából egy hónappal az esküvő után jelentek meg. Gábor egy céges összejövetelről érkezett haza; egy építőipari vállalatnál dolgozott építésvezetőként. A rendezvényre csak a dolgozókat hívták meg, mert az igazgató szerint a feleségek csak zavarták volna a „férfias beszélgetéseket”. Amikor belépett a lakásba, Esztert a kanapén találta, amint éppen sorozatot nézett.
— Már megint ezt a hülyeséget bámulod? — vetette le magát mellé a díványra. — Nem tudnál valami értelmesebbel foglalkozni?
— Egész nap dolgoztam, szeretnék egy kicsit kikapcsolni.
— Dolgoztál? — horkant fel Gábor. — Te azt munkának nevezed, hogy papírokat rakosgatsz egyik kupacból a másikba? Én ma egész nap az építkezésen rohangáltam, alig érzem a lábam.
Meg volt győződve róla, hogy az ő munkája az egyetlen igazán fontos dolog: embereket irányított, komoly döntéseket hozott, nem pedig egy meleg irodában ücsörgött teával a kezében.
— Örülök, hogy helytálltál — mondta Eszter halkan.
— Örülsz? Egyáltalán felfogod, mit jelent ez? Vagy az agyad már csak a sorozatok körül forog?
Esztert váratlanul érte ez a támadás. Nemrég még öleléssel fogadta, mostanra viszont hazaérkezés után egyenesen a konyhába ment, elővett egy doboz sört, és a munkájáról morgott. „Fáradt — próbálta mentegetni magában. — Szegény, biztosan tényleg nehéz napja volt.”
A vasárnapi ebédek az anyósánál Gábor kérésére hamar szokássá váltak. „Anya magányos — ismételgette. — Oda kell figyelnünk rá.” Eszter igyekezett megfelelni: főzött, terített, mosolygott, még akkor is, ha a gyomra már előre összeszorult.
— Eszter megint túlsózta a franciasalátát — fintorgott Júlia, Gábor húga, teátrális arckifejezéssel.
Júlia egy szépségszalon recepciósaként dolgozott, nem volt férjnél, és bármilyen apró elégedetlenségre úgy húzta el a száját, mintha valami elviselhetetlen sértés érte volna — pontosan úgy, ahogy Mária tette fiatalabb korában.
— Ez a nagymamám receptje szerint készült — próbálta védeni magát Eszter. — Emlékszem, szilveszterkor már hajnali ötkor felkelt, hogy mindent előkészítsen. Én még kicsi voltam, ott ültem mellette, és segítettem tojást pucolni. Mindig azt mondta: „A franciasalátában az a legfontosabb, mennyi szeretettel készítik.”
— A nagymamád receptje? — Gábor az ég felé forgatta a szemét. — Talán egy kamionosbüfében dolgozott? Ennyi majonézt legfeljebb ott értékelnének.
Eszter értetlenül nézett a férjére. Ugyanezt a salátát fél évvel korábban még jó étvággyal ette, sőt külön meg is dicsérte.
— Gáborkámnak ebben is igaza van — állt mellé Mária. — Én mindig házi majonézzel készítem. A bolti majonéz nem más, mint tömény vegyszer.
— Ha esetleg nem vették volna észre, Eszter igenis igyekezett!