— Nem, András.
A következő pillanatban már csak a megszakadt vonal sípolása maradt.
— Hogy mered, te hálátlan…! — üvöltötte András az üres lakásnak, miközben a telefonját szorongatva járkált fel-alá. — Azt hiszed, engem csak úgy le lehet rázni? Ki tartott el? Ki fizette a lakást? Ki gondoskodott rólad? Te hálátlan nő!
Három hónap múlt el. András a bérelt, kopár legénylakásában ült, körülötte pizzásdobozok, gyűrött blokkok és mosatlan poharak hevertek. A számológép gombjait nyomkodta, és egyre komorabb képet vágott.
Albérlet: százhúszezer. Rezsi: húszezer. Kaja, bérlet, apróságok: még legalább negyvenezer. Összesen száznyolcvanezer forint. A fizetése pedig alig kétszáznyolcezer. Maradt huszonnyolcezer egy teljes hónapra. Minden másra.
Régebben ketten állták a lakbért, akkor valahogy elviselhetőbb volt. Most viszont a telefonja már harmadik napja néma maradt.
Az asztalon ott feküdt előtte a válási határozat. András sokáig el sem hitte, hogy Eszter tényleg végigviszi. Minden tárgyaláson azt gondolta, majd megtörik, majd visszakozik. De valahányszor meglátta a bíróságon, nem bírta befogni a száját: pénzt követelt tőle, árulással vádolta, szemrehányásokkal szórta tele.
Most pedig hivatalosan is egyedülálló volt. És majdnem teljesen leégett. A következő fizetésig még egy egész hét volt hátra.
Végül felhívta az anyját.
— Anya? Átmehetek hozzátok ebédre?
— Andriskám, ma vendégeink lesznek.
— Miféle vendégek?
— Eszter jön a párjával. Olyan művelt, kedves férfi! Egyetemi professzor, képzeld! — Mária hangja kifejezetten lelkesnek tűnt. — Péternek hívják, ha jól emlékszem.
— Mi van? — András felpattant a kanapéról, közben felborított egy bögrét. — Anya, elment az eszed?
— Andriskám, Eszter most már nem a feleséged. Hivatalosan sem. Péter pedig igazán érdekes ember, öröm hallgatni. És Eszter mellette teljesen kivirult!
— Anya! — András képtelen volt felfogni, hogy a saját anyja vendégül látja az ő volt feleségét. Ráadásul egy idegen férfival együtt.
— És tudod, milyen finoman főz? Tegnap hozott nekünk apáddal egy rakott ételt. Mennyei volt!
András szó nélkül kinyomta a telefont. Az anyja megőrült, ebben biztos volt. Vagy Eszter valahogy mindenkit ellene fordított. Ravasz, számító nő, gondolta dühösen.
Ezután a húgát tárcsázta.
— Júlia, te tudtál erről?
— Miről? Ja, Eszterről? Persze. Mostanában együtt szoktunk vásárolni. A múltkor olyan ruhát választott nekem, hogy mindenki megdicsérte!
András kezében megmerevedett a telefon. Úgy érezte, mintha az egész család összefogott volna ellene. Mintha szándékosan rajta nevetnének.
— Hiszen ki nem állhattad!
— Nem, András. Te nem állhattad ki. Mi csak melletted álltunk, mert a családod vagyunk. De tudod mit? Eszter nagyon rendes. Péter meg egyszerűen tündéri. Képzeld, hozott nekem egy pszichológiai könyvet!
András nem várta meg a mondat végét. Megszakította a hívást.
— Mi a fene folyik itt?! — ordította a lakás közepén. — Mindenki ellenem van! Mindenki!
Felnyitotta a Facebookot. Az első kép, ami szembejött vele, Eszter volt egy számára ismeretlen férfi oldalán. Magas, őszülő, szemüveges férfi, elegáns kabátban. A kép alá ez volt írva: „Hálás vagyok a sorsnak a második esélyért.”
A bejegyzést szinte mindenki kedvelte. Az anyja. A húga. Még Gábor is.
András döbbenten bámulta a képernyőt. Azt hitte, Eszter legalább annyira nyomorult nélküle, mint ő. Erre kiderült, hogy remekül berendezkedett az új életében.
Mária kommentje ott virított a kép alatt: „Gyönyörű pár vagytok! Eszterkém, sugárzik rólad a boldogság!”
Gábor ezt írta: „Örülök nektek! Péter nagyszerű ember.”
Júlia pedig: „Nővérkém, csodásak vagytok!”
András a kanapéra hajította a telefont. Az asztalon kihűlt instant tészta állt. A hűtőben három doboz sör és egy kiszáradt darab sajt árválkodott. A lakás, amelyet korábban Eszter mindig rendben tartott, most szemétdombhoz hasonlított. Ruhák hevertek szanaszét, a mosogatóban tányérok tornyosultak, a kukából elviteles dobozok és gyűrött zacskók lógtak ki.
— Elegem van belőletek! — morogta, és belerúgott egy üres pizzásdobozba. — Azt hiszitek, nélküle nem boldogulok?
Ekkor megszólalt a telefon. András meglepődött; már közel egy hete senki sem kereste. Ismeretlen szám volt. Először le akarta tenni, reklámhívásnak gondolta, aztán unalmában mégis felvette.
— András úr? Péter vagyok, Eszter férje. Szeretném megköszönni magának.
Férje? Már hozzáment? András fejében egy pillanat alatt összekuszálódott minden.
— Mit? — kérdezte rekedten.
— Azt, hogy elengedett egy ilyen nőt. Húsz éve kerestem valakit, aki ennyire okos, tehetséges és gyönyörű. Maga pedig egyszerűen kidobta az életéből. Őszintén hálás vagyok érte.
A vonal megszakadt.
András mozdulatlanul meredt maga elé. A telefon kicsúszott az ujjai közül, és puhán a szőnyegre esett. Ez nem történhet meg. Ilyen nincs. Nem lehet.
Órák teltek el. Odakint teljesen besötétedett, de András még mindig ugyanott ült a kanapén, mozdulatlanul, egyetlen szó nélkül.
Egyedül volt.