— Ez nem torta, hanem boltban vett lapok egymásra pakolva!
— Én sütöttem! — Eszter hirtelen felállt az asztaltól. — Négy órán át dolgoztam vele!
Már megint magyarázkodom — villant át rajta keserűen. — Pedig megfogadtam, hogy többé nem teszem.
— Négy órán át? — Júlia azonnal a bátyja mellé állt. — Mégis mivel telt el ennyi idő? A sütő használati útmutatóját böngészted?
Úgy fintorgott, mint Mária régi fényképein: ugyanaz a lenéző arckifejezés, ugyanaz a túljátszott megvetés.
— Eszter, drágám — szólalt meg Mária azon a leereszkedő hangon, amitől Eszternek mindig összeszorult a gyomra —, szívesen odaadom neked a receptjeimet. Évtizedek óta beváltak.
— Ugyan már, milyen receptek! — András legyintett. — Anya, hagyd, reménytelen eset! Nem tud főzni, nem tud rendet tartani, még normálisan felöltözni sem képes!
— Elég! — Eszter hangja élesebben csendült, mint várta. — Elég volt. Elmegyek.
Úgy nézte őket, mint egy összezárt, támadásra kész falkát. Mindig együtt estek neki, soha senki nem állt mellé. Miért kellene ezt tovább tűrnöm? — kérdezte magától. — Mivel vagyok én kevesebb náluk?
— Hová mennél? — András gúnyosan elmosolyodott. — Anyucihoz panaszkodni?
Látszott rajta, hogy még egyszer, utoljára porig akarja alázni. Azt akarta belé sulykolni, hogy nélküle semmit sem ér.
— Tőled — mondta Eszter lassan. — Végleg.
Maga is meglepődött, hogy kimondta. Pedig ezek a szavak az elmúlt hónapokban százszor is végigfutottak a fejében, csak eddig mindig visszanyelte őket.
— Jaj, de megijedtem! — András színpadiasan a mellkasához kapott. — És mégis miből fogsz élni? A kis fizetésedből? Te még a számlákat sem tudod rendesen befizetni! Kiveszel majd egy lyukat valami lepukkant albérletben? Vacsorára főzöl magadnak üres tésztát? És ha beteg leszel, ki fog rólad gondoskodni? A barátnőid? Ugyan, alig maradt valakid, mind a saját családjával van elfoglalva. Nélkülem te senki vagy, érted? Egy szürke kis egér, akit még a munkahelyén sem vesznek észre!
Mária helyeslően bólogatott, szemrehányó pillantását le sem vette a menyéről. Hogyan merészeli ez a nő felzaklatni az ő drága fiát éppen a születésnapján? Júlia pedig már nem fintorgott. Nyílt elégedettséggel figyelte Esztert, mintha végre a helyére került volna az a kellemetlen betolakodó.
Néhány órával később András alig tudta beleilleszteni a kulcsot a zárba. A keze remegett a dühtől. Amikor az ajtó kitárult, megtorpant a küszöbön.
A lakásban nyitott dobozok sorakoztak, a földön üres vállfák hevertek. Eszter a szekrény előtt állt, és gondosan hajtogatta a blúzait a bőröndbe.
Hát csak menjen — gondolta András, miközben figyelte. — Takarodjon, ahová akar.
Mégis, valami furcsa, kellemetlen szorítás ébredt benne. Nem értette, mi az. Félelemnek tűnt, de ezt a szót azonnal elhessegette magától.
— Szóval megszöksz? — vetette oda az előszobából. — Persze, könnyebb lelépni, mint megbeszélni bármit.
Eszter még csak hátra sem fordult. Ugyanolyan nyugodt mozdulatokkal folytatta a pakolást.
Régen nem beszélt így — suhant át az agyán. — Vagy mindig is ilyen volt, csak én nem akartam észrevenni?
— Hallgass csak — folytatta András. — Ez ment neked mindig. Ültél csendben, közben meg ki tudja, mit forgattál a fejedben.
Istenem, mennyire taszító — gondolta Eszter, miközben összehajtogatta a kedvenc sálját. — Hogy nem láttam ezt korábban? Vagy láttam, csak mentegettem?
Egy óra alatt végzett. András közben a nappaliban ült, sört ivott, és egyre hangosabban beszélt, mintha a saját bizonytalanságát akarná túlüvölteni.
— Komolyan elhiszed, hogy boldogulsz nélkülem? — kiabálta. A fejében csak az járt, hogy ő a családfő, a férfi, akitől minden függ. Valami kis nő pedig most fellázad az ellen a rend ellen, amit ő természetesnek tartott. — Hiszen egy számlát sem tudsz majd befizetni! Rezsi, bérleti díj, határidők — te ezekhez nem értesz! Az a nevetséges munkád meg aprópénzt hoz!
Eszter szó nélkül kihúzta a bőröndöt az előszobába.
— Fuss csak anyádhoz! — üvöltött utána András. — Egy hét múlva térden csúszva könyörögsz majd, hogy visszajöhess!
Az ajtó halkan becsukódott.
— És eszedbe ne jusson visszatérni! — ordította a férfi az üres lakásnak.
A lépcsőházban Eszter megállt, és a falnak támaszkodott. Különös érzés volt. Azt hitte, jobban fog fájni. Azt várta, hogy összeroppan, hogy levegőt sem kap majd. Ehelyett könnyedséget érzett. Harag sem volt benne. Csak szokatlan, tiszta bizonyosság: jól döntött.
Egy hét telt el, mire András rászánta magát, hogy felhívja. Addig meg volt győződve róla, hogy Eszter előbb-utóbb észhez tér, pityereg egy sort, aztán bűnbánóan visszakullog hozzá.
— Eszter? Én vagyok az. Figyelj, mindjárt esedékes az albérlet, be kell szállnod. Emlékszel, miben állapodtunk meg, ugye? A rád eső rész százezer forint. Keddig utald át.
A vonal túlsó végén néhány másodpercig csend volt.