Begombolta a kabátját, lement a lépcsőn, és hazautazott. Nem a régi otthonába, hanem abba az átmeneti albérletbe, amely kicsi volt, idegen és szerény — mégis az övé.
Este csak ennyit írt Márknak:
„Vége. Lezárult.”
A válasz szinte azonnal megérkezett:
„Vacsora. A helyet én választom.”
Nem volt benne nagy vallomás, sem ünnepélyes pillanat, sem gondosan megkomponált mondat. Egyszerűen csak megtörtént. Eszter egy idő után azon kapta magát, hogy várja Márk hívásait. Hogy amikor meglátja a nevét a kijelzőn, valami csendesen felmelegszik benne. Hogy mellette hallgatni is lehet, és közben nem érzi magát fölöslegesnek.
Márk más volt. Nem hibátlan — Eszter már régen kinőtt abból, hogy tökéletes emberekben higgyen. Előfordult, hogy elfelejtette: hétre beszélték meg a találkozót, nem nyolcra. Képes volt hosszú ideig magyarázni egy ügyről, amely éppen teljesen beszippantotta, miközben észre sem vette, hogy Eszter már harmadszor ásít. De azt mindig megérezte, ha valami nincs rendben vele. Sokszor még azelőtt, hogy Eszter maga kimondta volna.
Egy nap aztán Eszter nyíltan rákérdezett:
— Márk, neked ez nem furcsa? Úgy kerültem hozzád, hogy a férjem ügyében kértem segítséget, most pedig…
— De, furcsa — felelte Márk nyugodtan. — Csakhogy az élet többnyire ilyen. Te hogy vagy ezzel?
Eszter röviden elgondolkodott, aztán vállat vont.
— Jól.
És most először ez nem udvarias válasz volt, hanem tiszta igazság.
András egyszer felhívta. Késő este történt, teljesen váratlanul. Eszter automatikusan vette fel, mert a szám előbb villant fel a képernyőn, mint ahogy átgondolhatta volna, akar-e vele beszélni.
— Eszter — szólalt meg András. A hangja különös volt, mintha már régóta készülne valamire, de még mindig nem találta hozzá a bátorságot. — Csak… jól vagy?
— Igen — mondta Eszter.
— Hallottam, hogy most Márkkal vagy.
Eszter egy pillanatig nem felelt.
— Jól hallottad.
— Hát ez… — András elakadt. — Kicsi a világ.
— Kicsi, András — mondta Eszter halkan. — Főleg akkor, ha az ember a nyomtatón felejti a papírokat.
A vonal másik végén csend lett. Néhány másodperc múlva már csak a bontott hívás sípolása hallatszott.
Eszter letette a telefont, és visszament a konyhába. A tűzhelyen valami halkan rotyogott, Márk pedig az asztalnál ült, egy tableten olvasott valamilyen iratot, időnként összehúzta a szemöldökét, majd jegyzetelt.
— Ki volt az? — kérdezte anélkül, hogy felnézett volna.
— Az exem.
— Mit akart?
— Szerintem ő maga sem tudta pontosan.
Márk ekkor mégis felpillantott. Úgy nézett rá, ahogy szokott: figyelmesen, nem tolakodva, de teljes jelenléttel. Aztán bólintott, és visszafordult a képernyőhöz.
Eszter megkeverte az ételt, lejjebb vette a lángot, két tányért tett az asztalra, majd elővett egy szeletelt kenyeret.
Odakint zúgott az esti város. Ugyanaz a megszokott, egyenletes morajlás töltötte be az utcákat, amely most valahogy már nem nyomasztó, hanem majdnem otthonos volt.
A korábbi életéből mindössze néhány doboz maradt az előszoba sarkában. Az albérlet bútorai nem az övéi voltak, a függönyöket sem ő választotta, és a lakás minden apró részlete emlékeztette rá, hogy ez még nem végleges.
Mégis, amikor Márk félretette a tabletet, és azt mondta: „Gyere, segítek”, majd ketten kezdtek megteríteni abban az idegen, szűk kis konyhában, Eszter hirtelen megértette, hogy nagyon hosszú idő után először nem vágyik sehová máshová.
Csak maradni akart. Itt. Így.
Fél évvel később összeköltöztek.
Nem valami tágas, mutatós lakást választottak, hanem egy teljesen hétköznapi kétszobásat Józsefvárosban, magas mennyezettel és recsegő parkettával. Márk megígérte, hogy megjavítja a padlót, és természetesen soha nem jutott el odáig. Végül Eszter hívott szakembert, majd egy teljes héten át minden alkalmat megragadott, hogy ezt felemlegesse.
— Te aztán nem felejtesz — jegyezte meg Márk.
— Könyvelő vagyok — válaszolta Eszter. — Én mindent nyilvántartok.
Márk nevetett. Aztán Eszter is.
Egy vasárnap elmentek egy barkácsáruházba, mert polcra volt szükség az előszobába. Egyszerű ügynek indult. Legalábbis annak látszott. Ehhez képest két órát töltöttek ott, összevesztek a színen, egyikük sem engedett igazán, végül pedig olyasmit vettek meg, amit eredetileg egyáltalán nem terveztek. Hazafelé egy hatalmas dobozzal álltak az utcán, amely nem akart beférni a taxiba.
Ott toporogtak a járdaszélen, köztük a csomaggal, mindketten kicsit bosszúsan, mégis nevetségesen. Eszter akkor hirtelen arra gondolt: hát ez az. Nem a gyertyafényes vacsora, nem a nagy szavak, nem a látványos gesztusok. Hanem ez. Egy ormótlan doboz. Egy vita egy előszobai polcról. A recsegő parketta.
A valóság.
Balázstól azon a napon érkezett rövid üzenet, amikor végleg minden kifizetés lezárult:
„Gratulálok. Ezt méltósággal végigvitte.”
Eszter kétszer is elolvasta, aztán elrakta a telefont.
Méltósággal. Talán tényleg így volt.
Andrásra már nem gondolt gyakran. Néha felbukkant benne, futólag, úgy, ahogy az ember egy régen olvasott könyvre emlékszik vissza. Harag nélkül. Fájdalom nélkül. Egyszerűen csak úgy: megtörtént, és elmúlt.
Az élet nagyobbnak bizonyult annál a kilenc évnél.
És az a nyomtatón felejtett papír, amelyet azon az áprilisi reggelen véletlenül vett a kezébe, végül nem rombolt le semmit. Csupán kinyitott egy ajtót, amelyet Eszternek már réges-rég magától is ki kellett volna nyitnia.
Még szerencse, hogy a közjegyző végül a megfelelő embernek bizonyult.