— No lám, a mi konyhatündérünk megint túl lelkes volt a sóval! — András látványosan eltolta maga elől a tányért. — Anya, nézd már meg ezt. Eszter, mondd, ettél te valaha rendesen elkészített csirkét, vagy egész életedben ilyen kísérleteken nőttél fel?
— Andrásnak igaza van — húzta össze a száját Mária. — Eszter, drágám, tegnap is mondtam: a csirkét tejfölben kell pácolni, nem majonézben.
— Tejfölben pácoltam — felelte Eszter, és minden erejével azon volt, hogy a hangja nyugodt maradjon.
— Tejfölben? — András felnevetett. — Kicsim, nem lehet, hogy összekeverted a tejfölt valami ragasztóval? Az állaga legalábbis eléggé arra emlékeztet.
Két évvel korábban ugyanez az ember egészen másképp viselkedett. András minden pénteken virággal várta Esztert a munkahelye előtt, többnyire szegfűcsokorral, aztán elvitte egy kis kávézóba, ahol órákon át beszélgettek arról, milyen lesz majd a közös életük. Figyelmesen hallgatta Eszter munkahelyi történeteit, nevetett a kollégákról szóló apró anekdotáin, szombatonként pedig palacsintát sütött — ez volt az egyetlen étel, amit valóban el tudott készíteni.
— Eszter, te zseni vagy! — lelkendezett akkor, amikor először megkóstolta a házi lasagnéját. — Anyám odáig lesz a receptjeidtől!
— Ne túlozz — nevetett Eszter. Soha nem tartotta magát nagy szakácsnak. Egyszerűen csak szerette kipróbálni az új ízeket, fűszerekkel játszani, váratlan hozzávalókat összepárosítani. — Csak azt főzöm, ami nekem ízlik.
— Komolyan mondom! Tökéletes vagy!
Az esküvőjük szerény volt, mégis jókedvű és meleg hangulatú. Mária akkor szorosan magához ölelte a menyét.
— Isten hozott a családban, kislányom!
Eszter akkor minden percet ajándéknak érzett. Úgy hitte, végre valódi családra talált: nemcsak szerető férje lett, hanem egy asszony is az életébe lépett, aki lányának szólította. Tizenöt éves volt, amikor a szülei elváltak, és azóta pontosan erre vágyott — egy nagy, összetartó családra, ahol nem kívülállóként kezelik, hanem úgy fogadják el, mintha mindig is közéjük tartozott volna.
Az első repedések alig egy hónappal az esküvő után jelentek meg. András egy céges összejövetelről érkezett haza; egy építőipari vállalatnál dolgozott művezetőként. A rendezvényt kizárólag alkalmazottaknak szervezték, mert az igazgató szerint a feleségek csak útban lettek volna a „férfias beszélgetések” közben. Amikor András belépett, Esztert a nappaliban találta, éppen egy sorozatot nézett.
— Már megint ezt a butaságot bámulod? — vetette le magát a kanapéra. — Nem tudnál valami értelmesebbel foglalkozni?
— Egész nap dolgoztam. Szeretnék egy kicsit kikapcsolni.
— Dolgoztál? — horkant fel András. — Te azt nevezed munkának, hogy papírokat pakolgatsz ide-oda? Én ma végigrohangáltam az építkezést, alig érzem a lábam.
A saját munkáját tartotta az egyetlen igazán fontosnak. Hiszen ő embereket irányított, komoly döntéseket hozott, nem pedig egy fűtött irodában ült teával a kezében.
— Örülök, hogy helytálltál — mondta Eszter óvatosan.
— Örülsz? Egyáltalán felfogod, miről beszélek? Vagy a fejedben már csak ezek a nyálas sorozatok férnek el?
Esztert váratlanul érte ez a támadás. Nem is olyan régen András még öleléssel köszöntötte, ha hazaért, most pedig egyenesen a konyhába ment, elővett egy doboz sört, és morogni kezdett a munkája miatt. „Biztosan kimerült” — nyugtatta magát Eszter. „Szegénynek tényleg nehéz napja lehetett.”
A vasárnapi ebédek az anyósnál András kérésére hamar szokássá váltak. „Anya egyedül van, hiányzunk neki — mondogatta. — Törődnünk kell vele.” Eszter igyekezett megfelelni: főzött, megterített, mosolygott, akkor is, amikor nem volt könnyű.
— Eszter megint elsózta a salátát — fintorgott teátrálisan Júlia, András húga.
Júlia egy szépségszalonban dolgozott recepciósként, nem volt férjnél, és különös tehetsége volt ahhoz, hogy minden apró elégedetlenségét látványos arcrándítással jelezze. Pont úgy csinálta, ahogy Mária fiatalabb korában.
— Ez a franciasaláta a nagymamám receptje alapján készült — próbálta védeni magát Eszter. — Emlékszem, szilveszterkor hajnalban kelt, hogy mindennel elkészüljön. Én még kicsi voltam, ott ültem mellette, és a főtt tojásokat pucoltam. Mindig azt mondta: „A franciasaláta legfontosabb hozzávalója az a szeretet, amivel készítik.”
— A nagymamád receptje? — András az ég felé forgatta a szemét. — Talán valami útszéli büfében dolgozott kamionosok mellett? Ennyi majonézt csak ott tudnának értékelni.
Eszter értetlenül nézett a férjére. Fél évvel korábban ugyanezt a salátát még jóízűen ette, sőt dicsérte is.
— Andrásnak ebben is igaza van — csatlakozott Mária. — Én a franciasalátát mindig házi majonézzel készítem. A bolti tele van mindenféle műanyag ízű vacakkal.
— Ha nem vettétek volna észre, Eszter igenis igyekezett!