— Balázs is pontosan ezt mondta — vágott közbe Eszter higgadtan. — Csak ő a másik oldalról nézte a helyzetet.
Egy pillanatra teljes csönd lett.
— Ki az a Balázs? — kérdezte András egészen halkan.
— Az ügyvédem.
Gergő arcáról eltűnt a mosoly. András némán bámult rá, és Eszter ebben a tekintetben végre meglátott valamit, amit már nagyon régóta nem látott benne. Nem ingerültséget. Nem fagyos közönyt. Inkább valami tiszteletfélét. Vagy talán zavart. Ezt akkor sem tudta pontosan eldönteni.
Aznap este, miután Gergő elment, András még a konyhában maradt. Sokáig ült az asztalnál, és egy pohár vizet forgatott az ujjai között.
— Honnan tudtad meg? — szólalt meg végül.
— A közjegyzőről?
— Mindenről.
Eszter pár másodpercig hallgatott. Aztán úgy döntött, az igazat mondja. Nem nemeslelkűségből, hanem mert már semmi értelme nem lett volna titkolózni.
— A nyomtatóban hagytad a papírt. Április elején.
András lehunyta a szemét, majd lassan kifújta a levegőt.
— És a közjegyző…
— Márk — fejezte be helyette Eszter. — Öt évig együtt jártunk az egyetemre. Erről sem tudtál?
András nem válaszolt. Letette a poharat az asztalra, felállt, és bement a hálószobába.
Eszter még egy darabig egyedül ült a konyhában. Odakint zúgott a város: autók haladtak el az ablak alatt, lent valakik beszélgettek, távolabbról zene szűrődött fel. Az élet ment tovább, hangosan, értelmetlenül, idegenül és mégis valahogy az övé is volt.
Elővette a telefonját, és írt Balázsnak:
„Itt voltak. A lakásért cserébe a nyaralót ajánlották. Visszautasítottam. Mi a következő lépés?”
A válasz egy percen belül megérkezett:
„Nagyszerű. Holnap tízkor. Van valami fontos.”
Eszter elrakta a mobilt, felállt, és lekapcsolta a konyhában a villanyt.
Valami fontos. Rendben.
Várni tudott.
Balázs másnap pontosan tízkor fogadta. Nem késett, nem kezdett udvariaskodó csevegésbe, azonnal a lényegre tért.
— Üljön le. — Maga felé fordított laptopját most Eszter elé húzta. — Ezt nézze meg alaposan.
A képernyőn egy földhivatali tulajdoni lap adatai látszottak. Eszter először csak a dátumokat és a számokat figyelte, aztán lassan összeállt benne a kép.
— Ez… a nyaraló? — kérdezte vontatottan.
— Pontosabban az egykori nyaraló — javította ki Balázs. — A férje három hete az édesanyja nevére íratta. Ajándékozási szerződéssel. Visszadátumozni nem lehet, de a bíróság ezt úgy fogja értékelni, mint vagyonkimentési kísérletet. Ez önnek kedvez, Eszter. Nagyon is.
Eszter még néhány másodpercig meredt a monitorra. Aztán felemelte a fejét.
— Vagyis olyasmit kínált fel nekem, ami akkor már nem is volt az ő nevén?
— Pontosan.
Valami összerándult benne. Nem fájdalomtól, inkább attól a végleges, visszafordíthatatlan felismeréstől, amely után már nincs hová hátrálni. Kilenc év. Kilenc évet élt le e mellett az ember mellett.
— Mit kell tennem? — kérdezte egyenletes hangon.
— Viszontkeresetet nyújtunk be. És nem húzzuk az időt.
Márk még aznap este felhívta. Szinte véletlen egybeesésnek tűnt.
— Eszter, hogy vagy?
— Egészen harciasan — felelte, és majdnem igaznak is hangzott.
— Nézd, tudom, hogy ez az egész helyzet elég furcsa. De meg akartam kérdezni… ettél te ma egyáltalán valamit?
Eszter felnevetett. Hetek óta először. Röviden, de őszintén.
— Nem.
— Akkor találkozzunk. Nem közjegyzőként és ügyfélként. Csak két régi jogászhallgatóként, akik ezer éve nem látták egymást.
Egy kisebb étteremben ültek le, a Károlyi-kert környékén. Csendes hely volt, minden hivalkodás nélkül: faasztalok, jó kávé, kellemes félhomály. Márk szinte ugyanolyan maradt, mint az egyetemen, csak a tekintete lett figyelmesebb, és a mozdulataiban megjelent valami nyugodt magabiztosság, ami régen még hiányzott belőle.
Sokáig beszélgettek. Először az egyetemről, régi ismerősökről, arról, ki merre sodródott azóta. Később az életükről is szó esett, óvatosan, érintőlegesen. Márk négy éve elvált; ezt röviden megemlítette, de nem kezdte magyarázni. Eszter hálás volt ezért.
Amikor indultak, Márk kitartotta előtte az ajtót.
— Tudod, nagyon jól csinálod — mondta komolyan. — Tényleg.
— Nem én csinálom jól — válaszolta Eszter. — Ő volt olyan kedves, hogy a nyomtatóban felejtette a bizonyítékot.
Márk elnevette magát. És ezúttal Eszter is vele nevetett.
A per két hónapig tartott.
András ügyvédet fogadott, nem is akármilyet: tapasztalt, kemény ellenfelet. Gergő közben valahol a háttérben továbbra is fel-felbukkant, és időnként közös ismerősökön keresztül üzengette, hogy „jobb lenne békésen megegyezni”. Eszter minden alkalommal ugyanazt felelte: beszéljenek Balázzsal.
A nyaraló végül visszakerült a közös vagyonba. A bíróság az ajándékozást vagyonkimentési kísérletnek minősítette, pontosan úgy, ahogy Balázs előre jelezte. A lakás eladásáról döntöttek, az árát pedig fele-fele arányban kellett megosztani. Az autó Andrásnál maradt; ő használta, Eszter pedig amúgy is metróval járt dolgozni.
Az utolsó tárgyalás napján Eszter kilépett a bíróság épületéből, megállt a lépcsőn, és csak állt ott egy percig. A nap élesen a szemébe sütött, az utcán pedig zajos, sűrű élet hömpölygött körülötte.