És ez majdnem igaz is volt.
A szerda hamar elérkezett.
András már reggel óta feszültnek tűnt, bár láthatóan igyekezett úgy tenni, mintha minden a megszokott kerékvágásban menne. Szótlanul reggelizett, közben folyton a telefonját nézte. Csak annyit mondott, hogy üzleti megbeszélésre megy néhány partnerével, és ebéd körül visszaér.
Eszter bólintott. Leszedte az asztalt, elmosta a csészéket, és megvárta, amíg az előszoba felől becsapódik az ajtó.
Csak ezután telefonált be a munkahelyére, hogy később érkezik. Aztán taxit hívott.
Nem a közjegyzőhöz ment. Ügyvédhez indult — ahhoz, akit a nagynénje ajánlott. Fiatal volt, kemény, és olyan híre volt, mint aki vagyonmegosztási ügyekben nemigen szokott veszíteni.
Amikor Eszter már az irodájában ült, és sorban rakta ki maga elé az iratokat, a táskájában röviden megrezzent a telefonja.
Márktól jött üzenet. Egyetlen szó állt benne:
„Megjött.”
Eszter ránézett a kijelzőre. Aztán visszacsúsztatta a készüléket a táskájába.
Az ügyvéd közben határidőkről, tulajdoni lapokról és közösen szerzett vagyonról beszélt. Eszter figyelt, ott bólintott, ahol kellett, és minden szót igyekezett megjegyezni. Odabent különös nyugalom ült meg benne; az a fajta, amely akkor jelenik meg, amikor az ember már döntött, és tudja, hogy innen nincs visszaút.
András azt hitte, egyedül ő érti a játszmát. Csakhogy Eszter mostanra már sokkal jobban ismerte a szabályokat, mint ő.
És ezúttal rajta volt a sor.
Hamarabb ért haza, mint a férje.
Átöltözött, feltette a vizet a teához, majd leült a konyhaasztalhoz a laptopjával, pontosan úgy, mintha ez is csak egy átlagos nap lenne. Amikor a kulcs megfordult a zárban, még a fejét sem emelte fel.
— Szia — lépett be András a konyhába.
— Szia. Fél óra múlva kész a vacsora.
A férfi elment mellette, és a zakóját hanyagul a szék támlájára dobta. Eszter a szeme sarkából látta rajta a könnyedséget, sőt valami elégedettségfélét is. Olyan embernek látszott, aki elintézett valami fontosat, és örül, hogy minden nagyobb zaj nélkül sikerült.
Hát persze — gondolta Eszter, és megnyitotta a következő dokumentumot a gépén.
Az ügyvédet Balázsnak hívták, valamivel negyven fölött járt, és pontosan olyan volt, amilyennek a nagynénje leírta. Kíméletlenül tárgyilagos. Lényegre törő. Egyetlen fölösleges mondatot sem pazarolt érzelmekre.
— A lakást a házasság alatt vették? — kérdezte már az első percekben.
— Igen. Hét éve.
— A nyaralót?
— Azt is. Három éve.
— Házassági szerződés nincs?
— Nincs.
Balázs bólintott, és tett néhány rövid jegyzetet a noteszébe.
— Ebben az esetben alaphelyzetben minden feleződik. Ha a férje valamit megpróbál kikerülő úton elintézni, az elsősorban az ő problémája lesz, nem az öné. A legfontosabb: ne írjon alá semmit, amit elé tesz. Semmit. Akkor sem, ha azt mondja, csak formaság.
Eszter ezt pontosan megjegyezte. Szóról szóra.
András négy nappal később állt elő a papírokkal.
Este jött haza, leült vele szemben, és egy vékony mappát helyezett az asztalra. Óvatosan tette le, majdnem gyengéden, mintha valami törékeny tárgyat tartana a kezében.
— Beszélnünk kell — mondta.
— Rendben — felelte Eszter.
András láthatóan nem ezt várta. Talán zavart, könnyeket, kérdéseket. De Eszter csak nézte őt, nyugodtan, egyenesen, úgy, ahogyan az ember egy alig ismert idegenre néz egy váróteremben.
— Beadtam a válókeresetet — mondta végül András. — Ez az én döntésem volt. Azt hiszem, te is érzed, hogy köztünk már régóta minden…
— A mappát vidd magaddal — szakította félbe Eszter.
A férfi elakadt.
— Tessék?
— A mappát. Vidd el. Nem fogok aláírni semmit.
András hátradőlt a széken. A tekintete abban a pillanatban megváltozott: élesebb lett, óvatosabb, figyelőbb.
— Eszter, ez akkor is meg fog történni. Csak tovább húzódik.
— Akkor húzódjon — mondta a nő. — Nekem van időm.
Gergő a következő héten bukkant fel.
Eszter már tudott a létezéséről abból a bizonyos táblagépen talált levelezésből, de személyesen most látta először. András szombat délután hozta magával, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, olyan természetességgel, mintha joga lenne bárkit beengedni a közös otthonukba.
Gergő körülbelül negyvenöt éves lehetett, testes alkatú férfi, drága órával a csuklóján és azzal a mosollyal az arcán, amely azok sajátja, akik megszokták, hogy ügyeket intéznek el mások helyett. Kezet fogott Eszterrel, majd végignézett a lakáson, mintha fejben már a négyzetméterárat számolgatná.
— Szép lakás — jegyezte meg. — Maguk újították fel?
— Mi — válaszolta Eszter.
— Értem. — Gergő Andrásra pillantott, majd vissza rá. — Eszter, én Andrásnak segítek a jogi részben. Szeretnék felvázolni egy olyan megoldást, amely mindkét félnek elfogadható lehet. Ön megkapná a nyaralót, András pedig a lakást. Gyorsan, pereskedés nélkül, idegeskedés nélkül.
Eszter előbb őt nézte meg, aztán Andrást.
— A nyaralót? — kérdezett vissza lassan. — Azt, amelyik nagyjából harmadannyit ér?
— Természetesen valamennyi kompenzáció is szóba kerülne…
— Nem — mondta Eszter egyszerűen.
Gergő mosolya megmaradt, de megkeményedett. Olyan ember arckifejezése volt ez, akinek ritkán mondanak nemet, és aki nem szereti, ha mégis megtörténik.
— Eszter, értse meg. András készen áll arra, hogy ezt kulturált módon rendezze. De ha bíróságra kerül az ügy, az eljárás elhúzódik, jönnek az idegek, a költségek…