— Mondd csak, felfogod egyáltalán, miket beszélsz? — vetette oda András a válla fölött, fel sem nézve a laptop képernyőjéről. — Megmondtam, hogy ne nyúlj a holmijaimhoz. Ennyire nehéz ezt megérteni?
Eszter némán állt a dolgozószoba ajtajában. A kezében András frissen mosott inge volt, vállfára akasztva. Csak be akarta tenni a szekrénybe. Semmi több.
— Én csak el akartam rakni…
— Nem kértelek rá! — András hirtelen megfordult a forgószékben. A tekintete rideg volt, idegen, mintha nem a feleségét látná maga előtt, hanem egy betolakodót, aki véletlenül betévedt a lakásába. — Vidd innen, és csukd be az ajtót.
Eszter a szekrény kilincsére akasztotta az inget, aztán kiment. Óvatosan húzta be maga mögött az ajtót, szinte hangtalanul, nehogy csattanjon.
Már fél éve mindent így csukott be: halkan, pontosan, vigyázva.
Kilenc éve éltek együtt. Eszter vezető könyvelőként dolgozott egy építőipari cégnél, András pedig kereskedelmi igazgató volt egy gyártóvállalatnál. Lakás, autó, hétvégi ház Szeged mellett — mindent közösen szereztek, papíron minden fele-fele arányban volt az övék. Gyerekük nem született. Eleinte úgy voltak vele, hogy ráérnek, később pedig valahogy mindig háttérbe szorult a kérdés.
Az utóbbi két évben András lassan, alig észrevehetően változott meg. Úgy, ahogy a fák levelei színt váltanak: először csak egy halvány árnyalat, aztán egyszer csak ott az ősz. Egyre tovább maradt bent a munkahelyén. Apróságokon is felkapta a vizet. Éjszakánként hátat fordított neki, arccal a fal felé aludt.
Eszter mindent észrevett. Mégis hallgatott. Azt remélte, majd magától elmúlik.
Nem múlt el.
Április közepén véletlenül talált rá egy kinyomtatott papírra.
András aznap a szokásosnál korábban ment el otthonról, és a nagy sietségben a nyomtatóban felejtett egy lapot. Eszter épp arra ment, gépiesen felvette, azt hitte, valami számla vagy munkahelyi irat.
Dokumentumlista volt.
Házassági anyakönyvi kivonat. Tulajdoni lap a lakásról. Házassági szerződés, amennyiben van. Kimutatás a közösen szerzett vagyonról.
Kétszer olvasta végig. Aztán pontosan félbehajtotta a papírt, és becsúsztatta a köntöse zsebébe.
Leült a konyhaasztalhoz. Az ablakon túl autók haladtak el, valahol lent gyerekek nevettek. A világ ugyanúgy ment tovább, mintha semmi sem történt volna.
Szóval így állunk, gondolta. Könnyek nélkül. Kiabálás nélkül. Egyszerűen csak így.
Még aznap, amíg András dolgozott, felhívta a nagynénjét, aki nyugdíjas jogász volt. Nyugodt, tárgyilagos hangon elmondott neki mindent. A nagynénje végighallgatta, egy ideig hallgatott, aztán csak ennyit mondott:
— Eszti, ne várj. Lépj te először.
Eszter azonban másként döntött. Tudni akarta, András pontosan merre készül. Melyik közjegyzőhöz. És miért éppen ezekre az iratokra van szüksége.
A következő három napban figyelt. Megnézte a közös tablet böngészési előzményeit, mert András gyakran elfelejtette lezárni. Átfutotta, milyen alkalmazásokat nyitott meg. Végül talált egy üzenetváltást — nem egy nővel, ahogy először hitte, hanem valami Gergővel. Rövid, száraz, üzleti hangú sorok voltak.
„Beírtalak szerdára, 11:00-ra. Az iroda a Kálvin térnél van.”
„Minden papírt készíts elő.”
„Ő nem tud róla?”
„Nem.”
Eszter letette a tabletet. Ült még pár percig mozdulatlanul. Aztán felállt, töltött magának egy pohár vizet, és egy hajtásra megitta.
Tehát szerda. Tehát Kálvin tér.
A közjegyzői irodát negyedóra alatt megtalálta az interneten, a cím alapján. Egy kisebb iroda volt egy üzletház második emeletén, üveg névtáblával, visszafogott honlappal. A főoldalon pedig ott állt a közjegyző neve: Márk.
Eszter a telefon kijelzőjét nézte, és hirtelen azt sem tudta, mit érez. Mert ez a Márk az a Márk volt. Az egyetemről. A jogi karról, akivel öt éven át ugyanazokra az előadásokra jártak. Márk, aki kávét hozott neki az automatából, és egyszer segített neki átmenni adójogból, amikor lázasan ment vizsgázni.
Nyolc éve nem találkoztak. Néha váltottak pár sort: újévi jókívánság, egy-egy lájk a közösségi oldalon. Semmi komolyabb.
Mielőtt meggondolhatta volna magát, felhívta.
— Halló? — A hang ismerős volt, csak valamivel komolyabb, felnőttesebb, mint régen. De még mindig ugyanaz.
— Márk, Eszter vagyok. Eszter László… vagyis most már Kovács.
Egy pillanatnyi csend következett. Aztán meleg, őszinte meglepetés a vonal másik végén:
— Eszti! Hát te honnan kerülsz elő?
— A múltból — mondta halkan. — Segítségre lenne szükségem. Csak… elég kínos a dolog.
— Mondd.
És Eszter elmondta.
Márk szó nélkül hallgatta végig. Amikor befejezte, újabb szünet állt be, de ez már másféle csend volt.
— Eszti, ügyfelek időpontjairól nem beszélhetek. Ezt te is érted, ugye?
— Értem — felelte Eszter. — Nem kérek semmi törvénytelent. Csak egyetlen dolgot: ha megjelenik nálad, hívj fel. Akár egy szó is elég. Csak tudni akarjam.
Hosszú hallgatás következett.
— És te hogy vagy?
— Megvagyok.