— Te… te ezt előre kitervelted?!
— Azt terveztem el, hogy megvédem magam — felelte Eszter halkan. — Mert rajtam kívül senki nem tette volna meg.
— Tönkreteszed a családunkat! — Márk hangja megbicsaklott.
— Nem — rázta meg a fejét Eszter. — Az életemet mentem.
Márk felkapta a sporttáskát, dühödten a földhöz vágta, aztán sarkon fordult, és kiviharzott. Úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a fal.
Eszter lehunyta a szemét.
A lakásra csend borult.
Másnap nem zajra ébredt. Nem telefoncsörgésre, nem szomszédok kiabálására, nem arra, hogy kulcs fordul a zárban. Egyszerűen a némaságra. A kanapén feküdt, takaróba burkolózva, és a konyhai óra ketyegését hallgatta. Tik-tak. Tik-tak. Mintha az idő végre nem rohant volna tovább, hanem lelassult volna körülötte.
Három nap telt el azóta, hogy elküldte Márkot és Ilonát. Három teljes nap, amely alatt senki nem állított be, senki nem könyörgött, senki nem próbálta visszarántani abba az életbe. Arra számított, Márk majd esedezik, Ilona szemrehányásokkal ront rá, a szomszédok pedig összesúgnak a háta mögött. De nem történt semmi. Csak a csend maradt.
Eszter felült, megnyújtózott, és azonnal érezte, mennyire sajog minden izma. Túl sokáig feszült, túl sokáig tartotta magát erőből. A konyhában hideg kávé várta; előző este még a kávéfőzőt is elfelejtette kikapcsolni. Belekortyolt, elfintorodott a keserű íztől, majd bekapcsolta a telefonját.
Húsz nem fogadott hívás jelent meg a kijelzőn. Tíz Márktól, öt Ilonától, a többi ismeretlen számokról. Volt egy üzenete is az ingatlanostól: „A papírok elkészültek. Mikor találkozunk?”
Eszter röviden válaszolt: „Ma. Háromkor.”
Ilona négykor érkezett. Eszter ajtót nyitott, és ott találta maga előtt az anyósát ugyanabban a kabátban, ugyanazzal a táskával, csak az arca egészen más volt. Nem pusztán haragosnak tűnt, hanem eltorzultnak. A szeme vöröslött, az ajkai vékony vonallá préselődtek, ujjai pedig olyan erősen markolták a táska pántját, hogy a bütykei kifehéredtek.
— Mit tettél?! — sziszegte, anélkül hogy megvárta volna, beengedik-e.
— Eladom a lakást — mondta Eszter nyugodtan.
— Ehhez nincs jogod! — Ilona egy lépést tett előre, a hangja remegett az indulattól. — Ez a fiam otthona!
— Ez az én lakásom — Eszter nem hátrált meg. — És eladom.
— Te aljas ribanc! — üvöltött fel hirtelen Ilona, mintha elszakadt volna benne valami. — Tönkreteszed az életét! Önző vagy! Te…
— Belefáradtam, hogy eltartsalak benneteket — vágott közbe Eszter. — Belefáradtam abba, hogy én legyek az, aki mindent lenyel. Beteg vagyok, Ilona. Alig állok a lábamon, ti ketten pedig csak követeltek, követeltek és követeltek. Elég volt.
— Ezt nem merheted megtenni! — Ilona még közelebb lépett, ujjai görcsösen kapaszkodtak a táskapántba. — Ügyvédhez fordulok! Megtámadom azt a szerződést!
— Támadd meg — vont vállat Eszter. — De a lakás már el van adva.
Ilona mozdulatlanná dermedt.
— Mi?
— Egy órája aláírtam az iratokat — mondta Eszter, és halványan elmosolyodott. Nem vidáman, inkább úgy, mint aki hosszú idő után először tud levegőt venni. — Az ingatlanos már intézte az utalást. Holnap jönnek az új tulajdonosok.
Ilona arca elsápadt.
— Te… te ezt nem tehetted…
— De igen — Eszter hátralépett. — Megtehettem. És meg is tettem.
Az anyósa ekkor hirtelen nekirontott. Eszternek ideje sem volt rendesen reagálni: Ilona megragadta a vállát, rázni kezdte, körmei belemélyedtek a bőrébe.
— Mindent leromboltál! — ordította Ilona, és a nyála Eszter arcába fröccsent. — Tönkretetted a fiamat!
Eszter élesen ellökte magától.
— A fia saját magát teszi tönkre — mondta keményen. — Soha nem állt mellém. Mindig magát választotta helyettem. Mindig az anyja kicsi fia maradt. Én pedig nem akarok tovább ebben a bohózatban élni.
Ilona megtántorodott, a mellkasa zihálva emelkedett és süllyedt.
— Ezt még meg fogod bánni — sziszegte. — Egyedül maradsz. Senkid sem lesz.
— Már most is egyedül vagyok — felelte Eszter, és becsukta előtte az ajtót.
Márk este jött. Amikor Eszter kinyitotta az ajtót, egy megtört férfit látott maga előtt: vörös szemek, borostás arc, tétova kezek, amelyeket mintha nem tudott volna hová tenni.
— Tényleg eladtad a lakást? — kérdezte rekedt hangon.
— Igen — bólintott Eszter.
— Miért?
— Mert élni akarok — nézett a szemébe. — Nem csak túlélni egyik napról a másikra.
— Szétverted a családunkat — Márk ökölbe szorította a kezét.
— Nem — Eszter lassan megrázta a fejét. — Te tetted. Mindig őt választottad, nem engem. Soha nem kérdezted meg, én hogy vagyok. Csak elvettél tőlem mindent, amit lehetett.
— Én szerettelek — suttogta Márk.
— Nem — mondta Eszter halkan. — Te a kényelmet szeretted. Azt, hogy volt egy feleséged, aki mindent eltűrt. De én többé nem tűrök.
Márk nem válaszolt. Egy ideig csak állt ott némán, aztán hirtelen megfordult, és elment.
Eszter becsukta az ajtót.
Másnap már az új lakása küszöbén állt. Kicsi volt, de világos, és az erkélye egy parkra nézett. A kulcsok ott lapultak a zsebében. Mély levegőt vett; a levegőben friss fű és eső illata keveredett.
A telefonja megrezzent. Üzenet érkezett az ügyvédjétől: „Ilona keresetet nyújtott be a házassági szerződés érvénytelenítésére. De esélye sincs.”
Eszter elmosolyodott.
Elővette a telefonját, és felhívta az édesanyját.
— Halló? — szólt bele az anyja.
— Anya — mondta Eszter. — Szabad vagyok.
Vége.