— Csakhogy nem mindenkinek olyan anyósa van, aki azt hiszi, a menye mindennel tartozik neki — Eszter felállt, és tett egy lépést Márk felé. — Mondd, volt akár egyetlen alkalom is, amikor mellém álltál? Egyetlenegy?
Márk nem felelt. Soha nem bírta a veszekedéseket. Inkább kitért előlük, mégpedig szó szerint: most is hátat fordított, bevonult a fürdőszobába, és olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a lakás.
Eszter egyedül maradt a sötét szobában. Várt, amíg a léptek zaja elhalt, aztán odament az éjjeliszekrényhez, felkapcsolta a lámpát, és kihúzott a fiókból egy iratköteget. Legfelül a házassági szerződés feküdt. Még egyszer átfutotta a lapokat, megállt annál a pontnál, amely a vagyonmegosztásról szólt, majd elővette a telefonját.
Üzenetet írt az ingatlanosnak: „Kérem, készítse elő a lakás eladásához szükséges papírokat. Márk nélkül.”
Aztán megnyomta a küldés gombot.
Másnap reggel Márk úgy ment el dolgozni, hogy még reggelizni sem ült le. Eszter nem tartóztatta. Megitta a kávéját, beleharapott egy pirítósba, de a falat azonnal gombóccá állt össze a torkában. Félretette, és pakolni kezdett.
Nem a saját holmiját.
Márk pólóit, amelyeket rendszeresen a fotel karfájára hajigált. A zoknikat, amelyek a kanapé alatt hevertek. A polcon tartott iratait: személyit, jogosítványt, különféle csekkeket és számlákat. Mindent beletett abba a sporttáskába, amelyet Márk két éve vett magának, de azóta egyszer sem használt. Végül kinyitotta a szekrényt, kivette belőle a férfi kedvenc pulóverét — azt, amelyet Eszter adott neki az előző születésnapjára —, és gondosan a táska tetejére fektette.
Pontban tízkor megszólalt a csengő. Eszter ajtót nyitott.
A küszöbön Ilona állt. Új blúzt viselt, a karján pedig ott lógott az a drága márkás táska, amelyről Eszter pontosan tudta, hogy Márktól kapta. Alighanem előző nap. Az anyósa mosolygott, de a tekintetében semmi melegség nem volt.
— Jó reggelt, Eszterkém — mondta, és már be is lépett az előszobába. — Gondoltam, benézek, hogy átbeszéljük a jubileumi ünnepséget. Ugye nem zavarok?
— Gyere be — húzódott félre Eszter, hogy utat engedjen neki.
Ilona egyenesen a konyhába ment, letette a táskáját az asztalra, majd csomagokat kezdett előszedni belőle.
— Hoztam már néhány apróságot — közölte, miközben felpakolt az asztalra szalámit, sajtot és két üveg bort. — Hogy neked könnyebb dolgod legyen.
Eszter nézte a kirakott élelmiszereket, és érezte, ahogy belül valami fájdalmasan összerándul.
— Vidd vissza — szólalt meg.
— Tessék? — Ilona felkapta a fejét.
— Azt mondtam, vidd el — mutatott Eszter a csomagokra. — Nem fogom megszervezni és lefőzni a te ünnepségedet.
Az anyósa lassan felegyenesedett, és két tenyerével az asztalra támaszkodott.
— Te ezt most komolyan mondod? — kérdezte halkan.
— Teljesen komolyan — Eszter összefonta a karját maga előtt. — És Márknak is mondd meg, hogy a holmijai a táskában vannak. Jöjjön értük.
Ilona arca egy pillanat alatt megváltozott. A mosoly eltűnt, a szája keskeny, kemény vonallá préselődött.
— Elment az eszed? — sziszegte. — Ő az én fiam! Ez az ő otthona!
— Ez az én lakásom — javította ki Eszter nyugodtan. — És azt akarom, hogy mindketten távozzatok innen.
— Ehhez nincs jogod! — Ilona előrelépett, a hangja egyre élesebbé vált. — Te semmit sem értesz! Márk itt él! Neki igenis vannak jogai!
— A táskájához vannak jogai — Eszter az előszoba felé intett. — Semmi máshoz. A házassági szerződést aláírtuk, a lakás az enyém. Úgyhogy fogd a holmidat meg az ételt, és menj el.
Ilona elsápadt.
— Te… te ki akarsz minket dobni? — ökölbe szorította a kezét. — Egy nyomorult ünnepség miatt?
— Nem — Eszter megrázta a fejét. — Azért, mert mindketten fejőstehénnek néztek. Azért, mert te követelőzöl, ő pedig hallgat. Azért, mert elegem lett.
— Tönkreteszed a családot! — kiáltotta Ilona.
— Nem — felelte Eszter csendesen. — Magamat próbálom megmenteni.
Az anyósa hirtelen közelebb lépett hozzá, a szeme szinte szikrázott a dühtől.
— Ezt még nagyon meg fogod bánni! — súgta fenyegetően. — Márk ezt nem fogja megbocsátani!
— Akkor ne bocsássa meg — Eszter kinyitotta az ajtót. — De most menj el. Azonnal.
Ilona még egy másodpercig ott állt, kezében a csomagokkal, aztán hirtelen a földre vágta őket.
— Lesz még sírás-rívás! — vetette oda, majd kiviharzott, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy a szomszédok bizonyára azt hihették, odabent valakit éppen megölnek.
Eszter kulcsra zárta az ajtót. Aztán az ablakhoz lépett, és kinézett az utcára. Ilona a kocsija felé tartott, egyenes háttal, magasra emelt fejjel. Egyszer sem fordult vissza.
Eszter visszament a konyhába, lehajolt, és elkezdte összeszedni a szétszóródott élelmiszereket. A szalámi a padlóra esett, az egyik borosüveg széttört, a sajt pedig begurult a sarokba. Mindent a szemetesbe dobott, majd elővette a seprűt és a lapátot.
Éppen az üvegszilánkokat söpörte össze, amikor megint megszólalt a csengő.
Kinyitotta az ajtót.
Márk állt odakint. Az arca vörös volt, a szeme tágra nyílt, értetlenség és düh kavargott benne.
— Mit műveltél?! — préselte ki magából.
— Kiraktalak — mondta Eszter. — Téged is, és az anyádat is.
— Ezt nem teheted meg! — Márk előrelendült, de Eszter nem engedte be.
— De igen — mutatott a sporttáskára. — Vidd a cuccaidat, és menj.
— Te megőrültél! — ordította Márk. — Ez az én lakásom!
— Nem — Eszter előhúzta a zsebéből a házassági szerződést, és a megfelelő oldalnál szétnyitotta. — Az enyém. Olvasd el.
Márk a papírra meredt, és az arca eltorzult a felismeréstől.